Próbálom szeretni Vujity Tvrtkót, vagy legalábbis a műsorát, hogy végre valakinek eszébe jutott operatőrrel elmenni, és megmutatni, így néz ki a trianoni szerződés. Aláírások, pecsétek. Végre látni lehet, miről is van szó, térképmelléklet, fontos, hogy lássuk, hogy intézték az ügyet, hogy intézték el a magyarokat. De tényleg ilyennek kell lennie az erről szóló műsornak?
 |
| Fotó: mediaklikk.hu |
Tényleg úgy kell kezdődnie, hogy a főhős lenéz a Dunára, és közli: szereti a hazáját? Normális dolog ezt az egész történetet valami beteges egotrippé silányítani, mert ez a tévé, hősöket keres, kamerahősöket, akik a világot úgy mutatják be, mint személyes játszóterüket. Nem tudom megállapítani, hogy ez valami tudatos dolog, vagy Tvrtko már észre sem veszi, mennyi fölösleges névmást használ a mondataiban: „Ő a barátom, azt kértem tőle, hogy segítsen nekem megtalálni a trianoni békeszerződést”. Drága riporter úr, ez a történet nem önről és a barátairól szól, kicsit nagyobb a téma és a tét.
