Csányi Sándor, az MLSZ jelenlegi, a kritikát roppant nehezen tűrő elnöke hálát adhat a sorsnak, amiért „jó időben” született, és nem a hatvanas–hetvenes években irányította a labdarúgó-szövetséget.
Az idő tájt alighanem szívinfarktust kapott volna, ha elolvassa a harmadik, illetve a negyedik helyezést követő bírálatokat.
Hatvannégyben, amikor a döntőbe jutásért játszó honfitársaink kétszer negyedórás hosszabbítás után 2-1-re kikaptak a spanyoloktól a madridi Santiago Bernabeu stadionban, a következő kommentárok jelentek meg: „Válogatottunktól mindenki többet várt”; „csapatunk lassú, körülményes, nélkülözi az átütőerőt”; „csatársorunk alapos átszervezésre szorul, mert hiányzik belőle a robbanékonyság, játéka sablonos, nem tud meglepetést okozni az ellenfélnek”; „támadóink indiszponáltak voltak, keveset változtatták a helyüket, rendre alulmaradtak a közelharcokban”; „másfél órán keresztül csak azt számolhattuk, hány lövés ment mellé vagy fölé, és hány akadt emberbe”; „mihamarabb el kell érni, hogy játékosaink állóképessége javuljon, mert ha nem így lesz, nem játszhatunk komoly szerepet a nemzetközi labdarúgóéletben”; „megbokrosodik az adás, a kép percenként futni kezd és elmegy, Albert nem utánozza, ő tíz percenként sem kezd futni, és fél óránként sem tud elmenni”.
|
| Fotó: Jean-Paul Pelissier / Reuters |
E sorokat – az aranylabdás és brazíliai jutalomjátékra hívott Albert Flóriánon túl – olyan klasszisokról írták, mint Mészöly Kálmán, Sipos Ferenc, Bene Ferenc, Tichy Lajos. Hogy az elődöntőben kispados, majd a dánok elleni bronzmérkőzésre bevetett Farkas Jánosról és Varga Zoltánról, valamint a sérülés miatt hiányzó Sándor Károlyról és Göröcs Jánosról ne is beszéljünk...
Évtizedekkel később megkérdeztem Albertet, mit szólt annak idején a ledorongolásokhoz. Mire a „császár” higgadtan azt felelte: „Miért, nyertünk?”
A hetvenkettesek sem jártak jobban. Noha a szovjet és a belga együttestől is minimális vereséget szenvedtek (0-1, 1-2), ráadásul akkori – és mai – keleti barátainkkal szemben egy elrontott tizenegyes miatt maradt alul a helyét megőrző Alberten és Benén kívül Páncsics Miklóssal, Juhász Péterrel, Kocsis Lajossal, Dunai Antallal, Zámbó Sándorral „muzsikáló” csapat, a hangütés nem változott: „A sorozatosan kudarcba fulladó kísérletezés után egy-egy gyors szovjet támadás úgy érte védőinket, mint derült égből a villámcsapás”; „az eredménytelenség döntő oka csatáraink gólképtelensége, bátortalansága, a lassú csapatjáték volt”; „érdemes szólni az egész együttes idegállapotáról, pszichikai felkészítéséről, mert rossz dolog az, ha egy sporttalálkozó ilyen stresszt vált ki bármilyen csapatból”.
A sikersztori negyvennégy év múltán innen folytatódik.
A mai gárda nagy – és egyetlen – előnye a régiekkel szemben, hogy saját szemszögéből egyenesen parádés a médiája. Ebben része van a természetes örömnek, amely abból fakad: több generáció tagjai úgy hitték már, a büdös életben nem látnak Eb-mérkőzést magyar labdarúgókkal, és tessék, mégis...
Másrészt a turbótálalásban szerepet játszik, hogy napjaink tévéjében a művilágot hívják Való Világnak, az értékrend felborult, a trend az, hogy Camus helyett kamu van.
Átfutva különös ez az ötvenhat év. Ha innen nézzük, nem is olyan sok; ha onnan, akkor beláthatatlan. Ma héttel több válogatott szerepel az Európa-bajnokságon (Final Twenty-four), mint ahány az első kontinenstornára nevezett, ráadásul a hajdani tizenhét jelentkező egyike is visszalépett utóbb. A legújabb létszámemelésre azt szokták mondani: de hát a Szovjetunió és Jugoszlávia – figyelem: az első Eb-döntő két résztvevője – felbomlásával megannyi új ország született vagy jött létre megint.
Ám ne higgyük, hogy Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Grúzia, Kazahsztán vagy a balti államok önállóvá válásával erősödött a mezőny, és Bosznia-Hercegovina, Macedónia vagy Szlovénia sem képvisel különösebb klasszist. A bővülő választék és a minőség kapcsolatáról sokat elárul, hogy Albánia, Észak-Írország, Izland, Wales is a huszonnégyek között van.
Ez persze korántsem a kicsik tornája. Sokkal inkább a nagyoké meg a nagy számoké. Az előző Eb-n a jegyek 98,6 százaléka elkelt, meccsenként átlagban 44 670 néző ült a lelátókon. S a lengyel, ukrán rendezésű vetélkedő ideje alatt csaknem ötmilliónyian drukkoltak a települések szurkolói zónáiban. Ez halmozott adat, miként az is, hogy a 2012-es Európa-bajnokság mérkőzéseit a földkerekség 1,9 milliárd tévénézője látta. Az öreg földrész futballistáinak találkozója már jó ideje globális esemény, ahogyan az Eb előtt egy héttel kezdődő és abba két hétig belefutó Copa America is az. A két kontinentális torna a jelek szerint nem üti egymást: a rendező Egyesült Államokban a centenáriumi viadal szintén többmilliárdos nézettségével kalkulálnak.
Ehhez az univerzális cirkuszhoz képest a legelső Eb falusi céllövöldének tűnik. A premiert Franciaországban tartották, mert a futballban szinte minden a franciákkal kezdődött: a világ- és az Európa-bajnokság csakúgy, mint a Bajnokcsapatok Európa Kupája vagy az Aranylabda. A FIFA hajdani elnöke, illetve az UEFA alapító főtitkára nyomán a vb trófeáját Jules Rimet Kupának hívták – azt 1970-ben elvitték a harmadszor világbajnok brazilok –, az Eb serlegét Henri Delaunay Kupának nevezik. (Az élet ajándéka volt a névadó számára, hogy a sportvezető hetvenegyedik születésnapján alakult meg az európai szövetség.)
A vidéki vurstli szindróma még véletlenül sem a helyszínből eredt, hiszen 1960 Párizsa sem volt éppen provinciálisnak mondható, ám az Eb szinte inkognitóban maradt; külföldről nemhogy nem özönlöttek, de még csak nem is szállingóztak a szurkolók.
Legfőképpen azért nem, mert a házigazdák legjobbjain kívül három szocialista ország válogatottja került a legjobb négy közé, és abban az időben nem lehetett csak úgy Keletről Nyugatra járkálni...
Miként tévét nézni sem. Magyarországon 1960-ban minden száz háztartásra 3,4 televíziókészülék, autóból pedig 1, azaz egy jutott. Az átlagkereset 1575 forint volt, abból még vízummal sem lehetett útra kelni a fények városa felé. Maradt a spéttel érkező filmeken Brigitte Bardot, Jean Gabin, Jean Marais, a rádióban Dalida, Edith Piaf, Sylvie Vartan, a valamiképpen beszivárgó divatlapokon a Pierre Cardin-, a Guy Laroche-, az Yves Saint-Laurent-életérzés. Meg a pletykák arról, hogy a Folies Bergere revüszínházat egy Balassagyarmatról elszármazó magyar úr vezeti.
Azért a „jugók” nem mentek hiába a Parc des Princes-be: hatvanas finalistáik közül Vladimir Durkovicsot utóbb szerződtette a St. Etienne, Milan Galicsot pedig a Reims. Tito Jugoszláviájából nem kellett disszidálni ahhoz, hogy neves válogatott játékosok a hanyatló imperializmus klubjaiban futballozzanak. (Azért van, amiben nincs differencia a múlt és a jelen között: minálunk újfent a dekadens Európa a hivatalos refrén.) A belgrádi vezetés beleegyezésével játszhatott Franciaországban Ivica Oszimtól Dragan Dzsajicsig, Joszip Skoblartól Ivica Surjakig, Joszip Katalinszkitől Szafet Szusicsig több korosztály megannyi prominens képviselője.
|
| Fotó: Charles Platiau / Reuters |
Nálunk viszont földhöz ragadás volt a hetvenes évek legvégéig (a bezárkózás kifejezéstől annyiban eltekinthetünk, hogy 1960 öt hazai válogatott mérkőzésének nézőátlaga 70 ezret tett ki, a csúcs a 2-0-ás magyar–angolon feljegyzett 90 ezer volt). Ám mire a második franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokság elérkezett, már hivatalos engedéllyel Franciaországban játszott Bálint László és Csapó Károly, akiket a nyolcvanas évek közepétől követett Várady Béla, Bognár György, Burcsa Győző, Hannich Péter, Kovács Kálmán vagy Nagy Antal.
Az 1984-es torna emblémája az aranyérmes gólkirály Michel Platini volt. Manapság ezt nem nagyon emlegetik a kékek (Les Bleus) hazájában, sőt, örülnek, ha a pályán kívül is felemelkedő, napjainkban viszont már csak bukott UEFA-elnökként aposztrofált korábbi etalon nem mutatkozik majd az Eb stadionjaiban. Másokkal együtt mi, magyarok is sokat köszönhetünk Platini exelöljárónak a mezőny huszonnégy tagúra bővítéséért,
a pas comme il faut kellemetlenségét meg ismerik az MLSZ-ben, hiszen a hazai szövetség elnökségében éveken át ott ült a francia elöljárónál is súlyosabb gyanú alatt álló Tarsoly Csaba..
Ennél sokkal inkább szívderítő, hogy a jövő héten huszonhárom labdarúgó-honfitársunk jelenik meg ideiglenesen Franciaországban, ahol nem csupán az UEFA Euro nagy történetének kezdete miatt kell visszagondolni 1960-ra. Annak idején az első francia atombomba-kísérleteket végezték, ma pedig a futballtornákon mindeddig példátlan terrorcselekménytől lehet tartani. Ez az első Eb, amelynek idejére a rendező ország kormánya rendkívüli állapotot hirdetett ki és tart fenn.
A futball bolondjai idáig csak az önkívületi állapotot ismerték.
Az Európa-bajnokság még meg sem kezdődött, de van, aminek már vége.
