– Minek örülsz legjobban a jamboreen? – kérdezzük tőle. A cserkészgyerek vigyázzba vágja magát, hosszasan tűnődik: – A cserkészbörzének – válaszolja. – Azt mondják, hogy ott árvalányhajért még mammutfogat is lehet majd cserélni.”
Ehhez képest legfeljebb önbeteljesítő jóslatnak mondható, hogy az újságíró a táborozás harmadik napján arról számolt be: „a csencselő börze rendkívül élénk. A skótok rengeteg tartalékszoknyával érkeztek a jamboreera. A szoknyáknak magas az árfolyamuk. A skótok legszívesebben deszkakeménységű tiroli bőrnadrágra cserélik szoknyájukat.”
Amivel egyébként – jegyezzük meg gyorsan – folytatólagos függelemsértést követtek el, hiszen a világtalálkozó hivatalos szabályzatában világosan kimondatott: „Ruházati tárgyak és rangjelzések, kalapon lévő cserkészjelvények elcserélése nincs megengedve. Egyébként a cserélésben a Táborparancsnokság a mértékletességet tartja kívánatosnak. Nem szabad elfajulni a csereberének, egyrészt azért, mert holmi gomboknak cserélgetése nem komoly és haszontalan, másrészt, mert igen értékes tárgyakért nagyon gyakran teljesen értéktelen apróságokat adnak cserébe.”
Éppen ezért a parancsnokság legfeljebb a cserkészotthonok számára való tudatos anyaggyűjtést – fotók, zsebkönyvek, jelvények, játékeszközök beszerzését – tartotta kívánatosnak. Pártolta viszont a bélyegcserét, olyannyira, hogy nem pusztán az alkalmi jamboree-bélyegek forgalmazását támogatta, hanem az altáborokban felállított bélyegcseresátrak működését is igen jó szemmel nézte, sőt az ott folyó csereberéhez még szakértőket és tolmácsokat is kirendelt. (Ezzel szemben tűzzel-vassal irtották az autogramgyűjtést, olyannyira, hogy az erre vonatkozó tiltás három ponton is visszaköszönt a szabályokat összegző zsebkönyvben. Leszögezték: „Az autogramgyűjtésnek semmi értelme sincs! Csak egy tulajdonsága van: mások örökös zavarása. »A cserkész másokkal szemben gyöngéd!«”)
Túlzás volna persze azt állítani, hogy az augusztus másodikától tikész-világtalálkozó nem állt másból, mint csereberéből. A résztvevők feszes napirend szerint éltek, még akkor is, ha a szervezők egyébként tisztában voltak vele: húszezernél több ember mozgatása csak nagy rátartással oldható meg. Nem véletlenül szerepelt „A magatartás irányelvei” között, hogy „Türelemmel várok a kijelölt időpontokra, mert tudom, hogy a tömegmozdulat egyénileg időáldozatokat kíván”.
Az ébresztő fél hétkor volt, a tábori rádió ekkor tárogatón felharsanó kuruc riadót közvetített. Fél hat és fél nyolc között lehetett az előző napi létszámjelentések alapján felvenni a kiporciózott élelmiszereket. A központi raktár az altáborokon keresztül elégítette ki a csapatok igényeit, a helyben elkészítendő menüsorokat jóval a jamboree kezdete előtt mindenkinek kinyomtatva a rendelkezésére bocsátották. („Külföldi csapatoknak ez az étlap csak példaként és érdekességként szolgál.”) Reggelire kávé, kakaó vagy tej volt zsemlével vagy kenyérrel, tízóraira valami komolyabb felvágott vagy túróféle, aztán jött a kétfogásos ebéd levessel, főzelékkel, tésztával vagy húsétellel. Uzsonnára gyümölcsöt kaptak a cserkészek, vacsorára pedig hideg fogásokat, esetleg meleget, de konzervből.
|
Gödöllői mindennapok: az egyik magyar csapat székely kapuja
Fotó: fortepan.hu
|
A feladat nagyságrendjét jól érzékelteti az újságcikk, mely szerint „naponta nyolc ökörre van szükség. Egy uzsonnához tizenhárom és fél mázsa vajat kennek kenyérre. Tizennégyezer kilogramm kenyeret eszik meg a tábor éhes lakossága. Ha rántottát csinálnak, akkor ötvennégyezer tojást használnak fel a konyhán.” És akkor még nem beszéltünk az olyan különleges kívánságokról, mint például az amerikaiakéi, akiknek „a zabpehely, dara, mazsola, sütőpor, saláta és paradicsom-igényüket is kielégítették”. Igaz, természetesen a rendes részvételi díjon felüli összegért.
A reggelit zászlófelvonás, majd istentisztelet követte, a katolikus és a protestáns szertartás mellett a cserkészek izraelita, illetve mohamedán rítus szerint is imádkozhattak. A résztvevők mintegy felét kitevő magyar cserkészek számára csak az istentisztelet mellőzése volt elképzelhetetlen: „A magyar cserkészmozgalom leglényegesebb tartalmát a mély vallásosság adja” – szögezte le a jamboree-zsebkönyv. Ezután szabadfoglalkozás következett ebédig (ez idő alatt úszó- vagy tornadressz viselése is megengedett volt), majd jött a tábornyitás, hogy aztán a délután a különféle bemutatók jegyében teljék, immár hiánytalan cserkészviseletben. Az előzetesen felvett „szórakozási jelentés” rendjében felvonulások, sportrendezvények, színházi előadások és tábortűzi műsorok töltötték ki a nap második felét, hogy végül a Rákóczi-induló és a tárogatón előadott Krasznahorka-dallam hangjaira este fél tizenegykor mindenki nyugovóra térjen.
Ezen a tétova melódián kívül egyébként alig emlékeztetett valami Gödöllőn a magyarság legnagyobb fájdalmára: Trianont tudatosan mellőzték a jamboree jelképrendszeréből. A magyar csapatok számára nyomatékosan ajánlották, hogy táborhelyük díszítésére magyaros motívumokat, lakóhelyük jellegzetességeit használják, viszont az egész rendezvény szimbólumának számító csodaszarvas mellett az olyan ábrák alkalmazását is szigorúan tiltották, mint Magyarország térképe (Csonka és Nagy egyaránt), a magyar címer, illetve a Szent Korona. („A nem megfelelő díszítést a Táborparancsnokság a helyszínen megsemmisíti.”)
Annál inkább bátorította a szervezőbizottság, hogy a magyar cserkészek kössenek „benső barátságot” minél több külföldivel, s kötelességükül szabták, hogy a tábor végeztével haladéktalanul kezdjenek velük levelezést, szorgalmazzák a kölcsönös látogatást. Bár a jamboreen kevesebb külföldi vett részt, mint azt előzetesen kalkulálták, és az összlétszám meg sem közelítette az elvárt harmincezer főt, a tábor rendkívüli érdeklődést váltott ki országszerte. A két hét alatt több mint háromszázezren váltották meg a belépőjegyet, hogy a saját szemükkel láthassák mindazt, amiről a lapok napról napra bő terjedelemben beszámoltak.
A legszerencsésebbek ott lehettek, amikor a jamboreen amúgy többször is tiszteletét tevő – a gödöllői kastélyból csak átruccanó – kormányzó, „ennek a kicsiny, de nagyrahivatott nemzetnek első polgára elléptetett hófehér lován a meghajtott cserkészlobogók sora előtt, s oldalán ott vágtatott Baden Powell, akit törött, bicegő lába s hetvenegynehány esztendeje nem gátolhatott abban, hogy örökifjú szívvel, akarattal szintén nyeregbe szálljon, jó példát adva a jó munkára.” Vagy látták, amikor a híres „Bí-Pí”, a cserkészmozgalom alapítója táborszemlére indul, és a cserkészbabona ismét valóra válik: azonnal elered az eső.
Bejárhatták a tíz altábort, látták az egri vár és a párizsi diadalív kicsinyített mását, rácsodálkozhattak az amerikaiak felfújható gumipárnáira, melyekkel a szalmazsákokat helyettesítették; de benézhettek az olyan különleges helyekre is, mint a kisfiúk, a vízicserkészek, a siketnéma cserkészek vagy – közvetlenül mellettük – a repülők tábora. Találkozhattak a lengyelek postagalambjaival csakúgy, mint a szíriaiak tevéjével, melyre a Sivatag nevet aggatta a cserkészhumor.
Nevezetesség lett BanaMihály, a híres hortobágyi gulyásdinasztia feje, akit a debreceniek hívtak el magukhoz, de annyira megtetszett neki a táborélet, hogy cifraszűrben és túzoktollas pörgekalapban álldogált napokon át a csattogó fényképezőgépek pergőtüzében. Népszerűségben legfeljebb a dél-afrikaiakkal érkezett százhúsz kilós öregcserkész vehette fel vele a versenyt, aki zulukaffer fejdísszel járt-kelt a gödöllői lankákon.
De annak sem kellett teljesen lemondania a jamboreeban való megmártózásról, aki sajnálta a 2 pengő 50 fillért a belépőjegyre (cserkészek természetesen ennél jóval olcsóbb jegyet válthattak). A vízifelvonulások és légibemutatók Budapesten is megtekinthetők voltak, sőt a rekorder vitorlázórepülő, a lengyel Kazimir Kula kunsztját egyenesen csak a pestiek élvezhették: ő ugyanis a Haller téri piacon hajtott végre egy ízben kényszerleszállást. Az ország nagyobb városaiba megszervezett kirándulásoknak köszönhetően pedig Pécs,Miskolc, Debrecen, Sopron vagy épp Esztergom népe is találkozhatott a világ cserkészeivel.
|
Egy trinidadi résztvevő
Fotó: fortepan.hu
|
Hála a vaskézzel behajtott részvételi és belépti díjaknak meg annak, hogy az üzletvárosban a Cserkészbolt a maga hat árusítóhelyével lényegében monopolizálta a forgalmat – a kitelepült kereskedők egyöntetű felháborodását váltva ki egyébként –, a cserkészszövetség végül elérte a kitűzött célt: sikerült behoznia a rendezvény mintegy 1,8 millió pengős költségét. Így nem kellett szégyenszemre a kormányhoz fordulnia, a deficit finanszírozását kérve.
Mindent egybevéve a jamboreet követően általános volt az elégedettség. Csalódottak talán csak a leánycserkészek lehettek, akik legfeljebb látogatóként kerülhettek be a gödöllői „fiúországba”. Igaz, szövetségük a táborral párhuzamosan önálló rendezvénnyel is jelentkezett: hímzéseikből, kézimunkáikból országos kézügyességi kiállítást rendeztek a Vigadóban.
