De arra nem számított senki, hogy Sam Mendes az új filmben nem a Skyfall innovatív stílusát viszi tovább, hanem a korábbi filmek, sőt a korábbi Bond-klisék előtt fog tisztelegni – visszalépve a saját addigi koncepciójából.
Mert a Spectre, amely leginkább egy lenyűgöző, operai nagyságú kaland, rogyásig van pakolva idézetekkel. Miközben Daniel Craig megtartotta alakítása kőkemény élét, most először tudja hozni a figura történetéhez méltó humort. Néha arcátlan, mint Sean Connery, máskor fárasztóan brit, mint Roger Moore volt két szemöldökemelés között. Ő csak néhány villanás erejéig ugrik be, mert a Spectre hangsúlyosan a hatvanas évek Bondját kelti életre az alkohol és a nők iránti túlzott szenvedéllyel együtt.
A helyszínek és a mellékkarakterek is a múltat idézik. Az egyik helyszín lehetne a szanatórium az Őfelsége titkosszolgálatában című epizódból. A Dave Bautista által alakított néma bérgyilkos pedig mintha csak a Goldfingerben a kalapjával gyilkoló Oddjob és A kém, aki szeretett engem című epizódban először feltűnő Vasfogú keveréke lenne.
És a lényeg: visszatér Ernst Stavro Blofeld, a filmtörténet egyik leghíresebb ellenlábasa. A sokat dumáló őrült, aki gyermeki lelkesedéssel mutatja meg az ügynöknek, hogyan tör világuralomra. Aztán olyan bonyolult módon akar végezni vele, hogy az tuti nem jöhet össze.
Persze van azért nem túl eredeti szál is. Nagy-Britanniában drónokra akarják cserélni a jól bevált, gyilkolni is képes ügynököket. Így amikor Bond a Spectre nyomába ered, egyedül marad.
Mi az a Spectre?
Vissza kell nyúlnunk egészen Ian Fleming eredeti cselekményszálához. A Spectre Ernst Stavro Blofeld terrorszervezete, mely a hidegháború alatt – csavaros manipulációk útján – akarta összeugrasztani a nagyhatalmakat. Ezt láthattuk az 1962-es Dr. No-tól kezdve egészen az 1971-es Gyémántok az örökkévalóságnak című epizódig, melyben végül úgy tűnt, hogy Blofeld meghalt.
Vagy mégsem? Az 1981-es Szigorúan bizalmas című epizód elején Bond egy óriási gyárkéménybe hajítja a férfit (érdekes, hogy a szereplők listáján nem tüntetik fel Blofeldet). Két évvel később mégis visszatért Blofeld a Sohase mond, hogy soha című nem hivatalos Bond-filmben. És amikor már tényleg mindenki azt hitte, hogy eljárt felette az idő, 2015-ben mégiscsak ott találjuk a mozivászonon, Christoph Waltz alakításában.
A tény, hogy korábban Mendes nem akciófilmeket, hanem szerzői műveket készített, alapvetően meghatározza az epizód stílusát. A dráma mozgatja, nem az erőszak. Persze jól tudja, hogy a lélegzetelállító látványra is igény van, a Rómában játszódó autós üldözést például összemontírozta egy telefonbeszélgetéssel. Vagy ha épp Blofeld titkos hadiszállását és bázisát kell elpusztítani és az összes gépfegyverest kilőni, Bond akkor is pikpakk végez. Sőt Mendes, ha teheti, abszurdba hajtja a jelenetet: hiába kötözik meg Bondot és húznak a fejére csuklyát, ez nem lassítja az ügynököt.
A Spectre abban sem marad el a hatvanas évekbeli tempótól és moráltól, ahogy a nőket és a kapcsolatokat ábrázolja: a Monica Belucci alakította nő igen hamar az ügynök ágyában találja magát, Léa Seydoux legalább már kicsit nehezebb ügy. Először úgy kéreti magát, mint Barbara Bach a már említett A kém, aki szeretett engem című epizódban, majd később olyan értékes és nélkülözhetetlen nő lesz Bond szemében, mint Tracy (Diana Rigg), aki Bond rövid életű felesége volt az 1969-es, kultikus Lazenby-féle részben. Ám míg az Őfelsége titkosszolgálatában tragikusan ért véget a szerelem és a történet, itt James Bond boldogan távozik a nővel, mintha csak nyugdíjba vonulna.
Ezt a befejezést tekintve nem lepődnénk meg, ha sem Mendes, sem Craig nem térne vissza soha többé James Bondhoz. De haragudni nem lehet rájuk: sokkal jobb állapotban adják le a franchise-t, mint amilyenben megkapták.
