De az egykori testvérnép, a csehek politikusai sem tudtak semmi újat mondani november 17. kapcsán. A cseh polgárok egyre enerváltabban figyelik országuk vergődését, és csak néhányan kapták fel a fejüket azon, hogy Milos Zeman államfő november 17-én a szélsőségesen jobboldali Munkáspárt gyűlésére látogatott el, ahol ismét elmondta, hogy Csehország nem kér a muszlim bevándorlókból. Prágában mára ennyi maradt 1989-ből.
És november tizenhetedikével kapcsolatos Adam Michnik megjegyzése is, aki egy pozsonyi összejövetelen arról beszélt, hogy
a mai Lengyelországban az olyan kifejezés, mint a jogállam, már trágárságnak számít.
Persze az új lengyel vezetők óvatosabban fogalmaznak, mint Zeman, Orbán vagy Fico. Jelenleg például arról próbálják meggyőzni az EU politikusait, hogy az orosz fenyegetés egész Európa ügye, ezért az EU-n kívül a NATO-tól is támogatást kérnek. Viszont a bevándorlók ügyét a lengyel vezetés nem érzi magáénak, így nem meglepő, hogy ők is elutasítják a migránsok letelepítésével kapcsolatos kvótarendszert.
Summa summarum, a visegrádi négyek 2015-re végre megtalálták azt a közös hangot és témát, amelyről a kilencvenes évek elején kezdtek/kezdtünk el beszélni.
Emlékezzünk csak vissza, hányszor bizonygattuk azt, hogy a megfáradt nyugat-európai gondolkodást és kultúrát csakis a kreatív és invenciózus közép-európai értelmiség tudja megtermékenyíteni.
És hány alkalommal magyaráztuk nyugati barátainknak, hogy épp mi leszünk azok, akik egy nyitottabb és szabadabb Európa kiépítésénél hasznos tanácsokkal szolgálhatnak a Nyugatnak.
És mindezek után, két és fél évtizeddel a változások után, egy magát szociáldemokratának tartó párt azzal a jelszóval fog választásokat nyerni Európa közepén, hogy ők majd megvédik Szlovákiát Európától.
Istenem, hol van már a nyolcvankilences hó? Mára az emberek nagy része november 17-ét „egyszerű" munkaszüneti napnak tartja, amikor át lehetett ruccanni egy karácsony előtti bevásárlásra Lengyelországba, Csehországba, Ausztriába vagy Magyarországra.
Néha úgy tűnik, hogy a szlovákok számára mindössze ez a bevásárlóturizmus maradt meg abból a lehetőségből, amit Václav Havel jó húsz esztendővel ezelőtt úgy írt le, hogy Szlovákiának egyedülálló helyzete van a térségben, hiszen minden közép-európai országgal van közös határa, így Pozsony néhány éven belül Közép-Európa fővárosa is lehetne, ahol a térség fontos kérdései fognak eldőlni. Pontosabban fogalmazva Szlovákia központi helyzete megmaradt a visegrádi országok között, csak a megoldandó problémák jellege változott nagyot az elmúlt évek során. A demokratikus átalakulásból, a parlamenti demokráciából, az emberi jogokból szinte semmi sem maradt. És az emberek olyan dolgokról sem akarnak hallani, mint tisztesség, empátia és szolidaritás.
A visegrádi országok értékrendje az elmúlt időszakban komoly átalakuláson ment keresztül. Nyoma sincs a magasabb érzelmeknek és a bonyolult emberi kapcsolatoknak. A filozófiájuk lényege akár egy mondatban is összefoglalható: Adjatok pénzt, és hagyjatok nekünk békét.
Az elmúlt évek során sokat bírálták az USA-t amiatt, hogy a „fejlődés alacsonyabb fokán" álló, elsősorban közép-ázsiai államokra a saját demokráciamodelljét akarta rátukmálni. Aztán amikor az amerikaiak eltávoztak az illető országból, az amerikai típusú demokrácia pár nap alatt összeomlott, és jött a káosz.
|
A berlini fal a nyugati oldalról 1988-ban
Forrás: fortepan.hu |
Ami nem megy, azt nem kell erőltetni, mondták ilyenkor kárörvendően azok a kelet-európai bölcsek, akik Putyin színre lépése óta egyre hangosabban ismételgetik, hogy ami nem sikerült Amerikának, az az EU-nak sem fog sikerülni. Brüsszel csak tartsa meg magának a nyugati értékrendet és viselkedésmódot, mi majd kidolgozunk magunknak egy sajátságos kelet-európai demokráciamodellt, duruzsolják. És reggeltől napestig azt magyarázzák egymásnak és a választóiknak, hogy ez a kísérlet sikerülni fog, mert az oroszok is támogatják. És ezek a politikusok jobban megbíznak a Kreml vezetőiben, mint a Fehér Ház uraiban vagy a brüsszeli irányítókban.
Hát ez a helyzet 2015. november 17-én.
A vasfüggönyt már rég lebontották, de a „vasfüggöny-mentalitás" továbbra is meghatározza a Prágától keletre elterülő térség embereinek gondolkodását és viselkedését. És egyre növekszik azoknak a (fiatal) embereknek a száma, akik számára 1956 vagy 1968 példája már semmit sem jelent, és akik a Krím félsziget elcsatolásában sem látnak semmiféle fenyegetést.
Ezek az emberek úgy érzik, hogy Európa 1989-ben becsapta őket, és a brüsszeli vezetés azóta is folyamatosan átveri őket, ezért minden fenntartás nélkül elfogadják vezetőik irányváltását.
Jómagam is emlékszem arra az 1989-es téli kirándulásra, melynek során Pozsonyból elsétáltunk egészen Hainburgig. Az osztrák–szlovák határon senki sem ellenőrizte úti okmányainkat, a határ menti osztrák falvak lakói lelkesen tapsoltak nekünk, Hainburg pedig olyan karácsonyi fényözönnel fogadott, amilyet eddig csak a tévében láttunk. Kaptunk teát, pogácsát, forralt bort és snapszot, és még akkor sem akaródzott visszaindulni Pozsonyba, amikor már besötétedett.
Igen, erről álmodoztunk sok évtizeden át. Erről a szerető, megértő és gondoskodó Európáról.
Arról az Európáról, ahol rend és tisztaság van, az emberek mindig mosolyognak, és háromévenként lecserélik az autóikat, és Jézuska sem feledkezik meg senkiről a nagy karácsonyi ajándékosztásnál.
Ennek az Európának az ajtaján kopogtattunk 1989-ben, és amikor beengedtek minket, legszívesebben azonnal kulcsra zártuk volna magunk mögött az ajtót, és az ablakba kitettük volna a „megtelt" táblát. Az első csalódás akkor ért, amikor kiderült, hogy a háziak a balti országok lakóit, sőt még a balkáni népeket is ugyanabba a csoportba sorolják, mint minket, ezért velük is osztozkodnunk kell az ajándékosztásnál.
A következő csalódás akkor ért, amikor kiderült, hogy a karácsonyi ajándék nem is olyan nagy, amilyennek akkor, Hainburgban látszott. És a legnagyobb megrázkódtatást az jelentette, amikor kiderült, hogy nem is Jézuska hozza a nem is ajándékot.
Véleményem szerint a kilencvenes évek közepére az emberek többsége tudomásul vette a reális helyzetet, és e szerint alakította ki stratégiáját. Ám
Kelet-Európában sokan még ma sem vették észre, hogy már régen nincs karácsonyfa és nincs Jézuska sem,
és az az Európa, ahová bejelentkeztünk, már 1989-ben sem volt sem fehér, sem keresztény. És azt sem vették észre, hogy ebben az Európában nem ajándékokat osztogatnak, hanem feladatokat, és nem a „haveri körben" születnek a komoly döntések, hanem a parlamentben. Kelet-Európában sosem volt nagy divatja az egyéni felelősségnek és az önálló véleményalkotásnak, Európa viszont épp ezt kéri számon a polgáraitól. Tőlünk is.
Európa egyik jelszava a varietas delectat, mi, keletiek viszont csakis homogén nemzetállamban tudunk gondolkozni. Utáljuk a másságot, és ki nem állhatjuk a kisebbségeket.
Az európai ember szereti megbeszélni a dolgokat. Ha bajba kerül, akkor tárgyalni és egyezkedni kezd. Az európai ember Hamlethez hasonlít. Néha fölöslegesen töpreng, máskor meg túlbonyolítja a dolgokat. Egyszer a lelkiismeretével vitatkozik, máskor az Istennel alkudozik. Lehet, hogy túl sokszor köt kompromisszumot, és túl gyakran egyensúlyoz, ahelyett, hogy határozottan az asztalra csapna.
De mit tegyen, Európának ilyen a természete.
Mi viszont megalázónak tartjuk az alkudozást. Mi nem a megegyezést keressük, mi mindig győzni akarunk.
Kelet-Európa példaképe nem Hamlet, hanem az erős karú Fortinbras, aki fél perc alatt megtisztítja a színpadot a hulláktól.
Kioszt néhány parancsot, aztán serege élén elmasírozik valamerre. Mire lemegy a vasfüggöny, már el is felejtettük őt. De Hamlet évszázadok óta él.
Ideje lenne eldönteni, hogy kivel szimpatizálunk. Hamlettal vagy Fortinbrasszal. Európával vagy a Kelettel.
