|
Az volt a kérés, játsszam Európa népszerű zenéit. Kerültem minden botrányt, rivalizálást
Fotó: Komjáthy Zoltán |
– Tanulni?
– Távol állt tőlem a könnyűzene, úgyhogy muszáj volt készülnöm. Külföldi rádiókat hallgattam, Tardos Péter segítségével feldolgoztuk a zenei szaklapokat, sokat jártam ifjúsági klubokba, tartalmi és formai dolgokról beszélgettünk. És mivel nem volt erős akkor a nyugati lemezállomány, ott is be kellett hozni a lemaradást. Sportolók, külkereskedők segítettek, magam mellé állítottam a magnós klubokat, Sugár András, az MTI londoni tudósítója pedig kötött egy szerződést a Billboarddal, úgyhogy onnan kezdve kaptunk heti tíz lemezt a slágerlistás dalokból. Az inkább slágeres háttérzenét adó Vasárnapi koktél után 1965 tavaszán elindult a Csak fiataloknak! És népszerű lett. Olyannyira, hogy volt olyan nap, amikor 275 levelet kaptam...
– Gondolom, nem minden levélíró volt elragadtatva a dekadens nyugati zenétől...
– Persze volt, akinek nem tetszettek a műsorok, mondván, hogy a sláger nem nívós zene. De az volt a rádió kérése, hogy gyűjtsem össze és játsszam Európa népszerű zenéit. Akadt, aki kérdőre vont, miért nem megyek az elvontabb stílusok felé. Arra viszont ott voltak más műsorok. Amúgy is kerültem minden ilyesmiféle botrányt, rivalizálást. Például, ha tudom, hogy a SZER-es Cseke Lászlóval kell versenyeznem, azt hiszem, megfutamodtam volna. Nyolcvankilencben megismerkedtünk, nagyszerű, széleskörűen művelt, családszerető ember, tíz évig dolgoztunk is együtt a Danubiusban, a Slágerben, az Inforumban meg a Budapest Rádióban, barátok lettünk. Ma is tartjuk a kapcsolatot, igaz, csak telefonon. Münchenben él, mindketten idősek vagyunk már... Visszatérve: mások versenyében sem szeretek dönteni. A legkellemetlenebb emlékeim közé tartoznak a táncdalfesztiválos zsűriszerepléseim: hogyan is lehetett volna érdemben összehasonlítani a régimódi tánczenét a modern beattel? Aradszky Lászlót az Illéssel?
 |
| Özönlöttek a levelek a szerkesztőhöz a beatkorszak közepén |
– Fölülről sem szóltak le, hogy „Gyuri, ezt nem kéne játszani többet”?
– Direkt utasításra nem emlékszem, tulajdonképpen támogatott környezetben készítettem a műsorokat. A rádió vezetősége próbált vigyázni az intézménynek egyébként nagyon hasznos közönségkapcsolatokra: jó műsort akartak. Illetve... Az Illés híres londoni rádiónyilatkozata után a szalagtárból kivették a zenekar felvételeit, vagyis letiltották a játszást. Ennél direktebb beavatkozásra azonban nem emlékszem.
– Megismerik még a hangját a közértben? Hallgat még kortárs könnyűzenét?
– Tíz-tizenöt éve visszatértem a régi világomhoz. Van itthon egy kis orgonám, azon szoktam játszani. Klasszikus koncertekre járok, klasszikus zenei műsorokat nézek a tévében. Teljesen járatlan vagyok a mai zenében. Az a fiataloké, sok sikert nekik hozzá! Nagyon nehéz dolguk van egyébként, sokan vannak, nehéz kiugrani, egyáltalán: látszani. Nekem ebben a korban, a nyolcvanon túl már nem szabad hozzányúlni ehhez a műfajhoz. Haydn, Mozart, Beethoven az én világom. Ha felszállok a villamosra, buszra, sokszor előfordul, hogy mellém jönnek, „Gyuri bácsi, meséljen valamit!”, „Hogy van, Gyuri bácsi?”, „Magán nőttem fel!” Na, az nagyon jólesik. Eleinte nem értettem, hogy a csudába azonosítanak ma is, amikor már saját magam karikatúrája lehetnék, meg amúgy is, én tévében nemigen szerepeltem. De hát persze hogy az internetről, ott azért van pár kép rólam...
