Pontosabban újraírtam – mesélte a lapunknak adott interjúban a szerző. Aki hallgatott férje tanácsára, és „belépett a történetbe”. A világsikert arató, irodalmi díjakkal elismert regényben végül egy Ruth nevű, Kanadában élő amerikai-japán írónő lett az a szerencsés, aki megtalálja az áramlás által több ezer kilométeren át Brit Columbiáig sodort Hello Kitty-s uzsonnásdobozt, benne a naplóval. A névazonosság ellenére a két Ruth között van különbség. Nem is kevés.
– A regénybeli Ruth a saját karikatúrám.
Az amerikai énem miatt sokkal ironikusabban szemlélem a világot. A japán felem viszont hajlamos arra, hogy makacsul, rendíthetetlenül ragaszkodjak dolgokhoz.
A könyvben szereplő Ruth viszont gyakran kételkedik, habozik, kevésbé magabiztos – jellemezte magát sűrű nevetések közepette a New York és a nyugat-kanadai Cortes Island között ingázó Ozeki. Az 58 éves szerző Connecticutban, New Havenben született. A keleti parti városban korán megtapasztalta, hogy mit jelent vegyes házasságból, méghozzá amerikai-japán frigyből származni.
Tizenegy év telt el a második világháború óta, a két család nem is olyan régen még hadban állt egymással, aminek végén az amerikai „rokonság” két atombombát dobott a japánra. Ráadásul a kamasz Ruth közelről követhette az Egyesült Államokat az 1960-as években megrázó fekete polgárjogi mozgalmakat. Szülővárosában zajlottak az amerikai baloldal tömegeit mozgósító büntetőperek, amelyekben a radikális Fekete Párducok több tagját vonták felelősségre, részben az FBI besúgójának tartott társuk elrablása, megkínzása és megölése miatt.
– Az identitás kérdése a kezdetektől foglalkoztatott. Mindkét kultúra mozog bennem, angolul és japánul egyaránt álmodok – mondta az egyetemi oktató szüleivel gyakran költöző Ozeki, akit Kaliforniában iskolatársai szintén kipécéztek maguknak. A zaklatás az ő esetében megmaradt a verésnél, nem úgy, mint Naónál. A családjával Kaliforniából Japánba visszaköltöző, a magát amerikainak érző, a japán világban idegenül mozgó tinédzsert a vele ellenséges lánybanda a tanintézet vécéjében megpróbálja megerőszakolni. Az akciót videóra veszik, feltöltik az internetre és „koronázásként” árverésre bocsátják a menstruáló lányról lerángatott véres bugyit.
– Ez persze fikció, de nagyon sok ilyen borzalmas esetről olvasni.
Szerencsés vagyok, hogy néhány taslival megúsztam – idézte fel gyermekkori élményeit. Ruth Ozeki eredetileg egyetemi oktatónak készült, klasszikus japán irodalmat tanult, de a hobbinak indult filmezés és fotózás megváltoztatta az életét. Miután visszatért New Yorkba, állást keresett, s a barátai bevitték a filmes világba. No nem valamilyen hollywoodi szuperprodukcióba, hanem a B kategóriásnál is gyengébb horrorba. Robot Holocaust, Breeders (Tenyésztők), Mutant Hunt (Mutáns vadászat) – néhány cím ízelítőül.
Először a story board megrajzolásával bízták meg, aztán egy napon a művészeti vezető posztján találta magát. Benne volt a legtöbb kreativitás, így esett rá a választás. – Nagyon vad, nagyon színes korszaka volt ez az életemnek. Megtanultam például, hogy kell polisztirolból városi környezetet meg belső tereket építeni-kialakítani, amelyeket a vérszomjas szörnyek szétromboltak – emlékezett vissza. A horrorfilmekkel keresett pénzből díszlettervező és kellékkölcsönző céget hozott létre. Japántudása révén bejutott szigetországi produkciókba, reklámfilmekbe.
Amikor a híres sörmárkának, az Asahinak forgattak óriási költségvetésű klipet a karrierje csúcsán lévő új hullámos énekesnővel, Cindy Lauperrel, bemutatták neki a produkció művészeti vezetőjét. A csendes, visszafogott úrról kiderült, hogy a világhírű rendező, Kuroszava Akira egyik legközelebbi munkatársa volt. A 2013-as megjelenése óta harminc nyelvre lefordított bestseller Ozeki harmadik könyve. A két korábbi is Japánban játszódik, szintén női főszereplőkkel.
– Semmi problémám a férfiakkal. Nincs bennem feminista bizonyítási vágy, így alakult a dolog
– mondta. Nao apja, Haruki, a kaliforniai Szilícium-völgyben sikeres, majd az állásból elbocsátott szoftverfejlesztő Japánba visszatérve nem talál munkát, napjait papírmadarak hajtogatásával tölti, majd öngyilkosságot kísérel meg. A gimnáziumból kimaradó, a prostitúcióba belesodródó főhős kliensei sem a férfi nem büszkeségei. Velük szemben éles kontrasztot képez Haruki nagybátyja, akit a második világháborúban kamikaze pilótának képeztek ki, de a francia kultúra és Marcel Proust iránt rajongó bölcsész a vadászgépét az amerikai hadihajó helyett a tengerbe vezette.
– Az idősebb Haruki történetét azért is szőttem bele, mert a szeptember 11-e után számos olyan írás jelent meg, amiben a repülőgépeket elfoglaló terroristákat kamikazéknak nevezték. Ezeknek a muzulmán szélsőségeseknek semmi közük a kamikazékhoz, akik soraiban persze voltak elvakult nacionalisták – hangoztatta Ozeki, aki szeptember 11-e utánmegint kipécézve éreztemagát. Ezúttal azért, mert a világ Amerikát az Afganisztánt,majd Irakotmegtámadó Bush-adminisztráció val azonosította.
|
| Fotó: Kris Krug / Stringer |
Az idő partjain másik kulcsszereplője, az idősebb Haruki édesanyja. A 104 éves Vén Dzsikó zen buddhista papnő, akire Nao kezdetben viszolyogva néz. Az előítéletek, idegenkedések az együttlét alatt eltűnnek, és a diáklány olyan dolgokról kezd el komolyan gondolkodni, mint a regényben gyakran előforduló, az emberek többsége által rettegett halál. Az ezredforduló után buddhista pappá avatott Ozeki állítja: Az idő partjaint nem tudta volna húsz évvel ezelőtt megírni.
A cunamin kívül kellett hozzá, hogy maga is két évtizeden keresztül gyakorolja a buddhista zen hitet. Lássa az élők sorából eltávozó szüleit, megértse, pontosabban próbálja megérteni, hogy az idő mennyire relatív dolog. Bár azt gondolja, ha még adatik neki húsz év, akkor 78 évesen visszatekintve mostani önmagára azzal fog szembesülni, hogy semmit sem értett meg. Főleg nem az időből.
