– Azért úgy tudom, nem irtózik más műfajoktól.
– Engem az egyéniségek ragadnak meg, ezek pedig minden műfajban megtalálhatók. Fiatalkoromban imádtam Jacques Brelt, szeretem Stinget, Katie Melua hangját, de sok nagy dzsesszmuzsikust is kedvelek. Mindannyian egyediek, felismerhetők.
– Ha már az egyediségnél tartunk: mely zenei hangként tudná elképzelni önmagát?
– Milyen furcsa, hogy a hang (note) szót említi! Nemrég láttam a Rudolf Barsaj orosz hegedűművész-karmesterről készült filmet. Barsaj egész életében egy hangot keresett: Bach A fúga művészete című művének utolsó, Contrapunctus XIV. fúgájának befejezését. A skála valamennyi hangja egyformán fontos, de hogy melyik vagyok én? Különös a válasz, nem hangot, hanem hangszínt választanék: őszinteség.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Mi volt a legfontosabb dolog, amit mesterétől, David Ojsztrahtól tanult?
– Hogy önmagam legyek.
– Miként lehet valaki önmaga a komolyzenében?
– A művészetben úgy általában az egyediség a legfontosabb számomra. Ez nem tanulható. Érzékeny valami, amit meg kell óvni a külső befolyástól. El kell különíteni az engem érő jó és a rossz hatásokat, és tudnom kell, én magam mit akarok közölni. Ezt nem úgy értem, hogy mindig megmondom, mi a helyes, hanem úgy, hogy állandó keresésben vagyok. Ha egy művész lojális ehhez a koncepcióhoz, nagyobb eséllyel találja meg önmagát.
– A Back To Bach című, önről szóló dokumentumfilmben néhány pillanatra láthatjuk a hegedűtokját, benne néhány személyes tárggyal. Mit tart most a tokban?
– Olyan képeket, amelyekre büszke vagyok vagy amelyek kedvesek számomra. A felnőtt lányaim fotóját őrzöm. Túl keveset látom őket, hiányoznak. Mindig van nálam valami különlegesség, afféle talizmán is. A film idején egy vicces képeslap is volt a tokban egy képzeletbeli védőszentről, Szent Intonatiusról.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Önnek sok híres hangszerrel volt dolga – miben más érzés egy Guarneri del Gesún játszani, mint egy Amatin?
– Minden hangszernek saját hangja van, ahogy minden ember arca más. Én viszont nem a mások hangjától vagy arcától szeretnék függni, hanem a saját hangomat megtalálni minden hangszeren, legyen az antik vagy új. Egy hegedű lelkét nem lehet öt perc vagy egy nap alatt felfedezni. Az embereknél maradva: lehetnek egyéjszakás kalandjaink, de egy igazi kapcsolat kialakítása időigényes, dolgozni kell rajta, ám ha eggyé válunk, akkor tökéletesen megértjük egymást. Aztán, akárcsak egy párkapcsolatban: a hegedűjével is megromolhat az ember viszonya. Olyankor váltani kell.
– Gyakran foglal állást politikai, közéleti ügyekben, heves bírálója Putyin rendszerének. Nem fél, hogy ez árnyat vet művészi karrierjére?
– De. Néha úgy érzem, túl gyakran nyitom ki a számat, máskor meg úgy: sokkal többször kellene. A politikában nem vagyok profi, de zsigeri érzékem van ahhoz, mi a hamis és mi az igazi. Látja? Őszinteség – ez az én hangom. A politikusok többsége manipulálja az embereket. Kevés a kivétel: ahogyan a saját hanggal bíró művészből sem akad túl sok. Már megint Oscar Wilde-dal jövök: ahogyan ő, úgy én is azokat követem, akik különböznek.
Névjegy
Gidon Kremer
hegedűművész. Rigában született 1947-ben, a Moszkvai Konzervatóriumban tanult David Ojsztrahnál. A Szovjetunióból 1980-ban Németországba emigrált. Grammy-díjas, EKHO Klassik-díjas fiatal balti zenészekből ő alapította a Kremerata Baltica kamarazenekart.„Akárcsak egy párkapcsolatban: a hegedűjével is megromolhat az ember viszonya. Olyankor váltani kell"
