galéria megtekintése

„Beérem a legjobbal"

1 komment


Csepelyi Adrienn

A Concerto Budapesttel ­turnézó Kremerata Bal­tica koncertjére hazánkba látogatott Gidon Kremer. A világhírű hegedűművésszel beszélgettünk hangokról, ­Oscar ­Wilde-ról, és azt is megtudtuk, mi köze Szent Intonatiusnak az egyéjszakás kalandokhoz.

– Egyszer azt mondta: Bach műveit játszani a kihívások kihívása. Ön szerint mi a nagy Bach-titok?

– Bach a legspirituálisabb zeneszerző. Gondolkodásának, érzelmeinek szintje számomra nem összeegyeztethető egy normális emberi lényével. Nem szeretnék az Isten szóval dobálózni, de Baché valamiféle kódolt üzenet, amit csak részben érthetünk, és amivel csupán részben kommunikálhatunk. Zenészként a fő feladatunk, hogy ne tegyük tönkre ezt az üzenetet. Számomra ez jelenti azt, hogy muzsikus vagyok, nem csupán instrumentalista.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

– Általában megkérdezem a kedvenc darabjaikról a művészeket. Mit szólna, ha megfordítanánk: van olyan mű, amit kifejezetten utál?

– Meg kell hagyni, ez szokatlan kérdés. A válaszom is az lesz. Oscar ­Wilde-dal szólva egyszerű ízlésem van: beérem a legjobbal. Nem játszom olyan zenét, amelyet nem szeretek, igaz, hallgatni szoktam. Olyankor úgy érzem, belepréselnek a hangversenyterem székébe.

Manapság sok zenét hisznek értékesnek, ami valójában szemét. A divatos crossover tipikusan ilyen: a legmélyebb szint, ahová a zene süllyedhet. Nem vagyok sznob, nem mondom, hogy a zenében ne legyen szórakoztatás. Szeretek szórakozni, de bizonyos határok között. Ha én szeretnék kommunikálni az emberekkel, akkor nem a szórakoztatás az elsődleges.

 

– Azért úgy tudom, nem irtózik más műfajoktól.

– Engem az egyéniségek ragadnak meg, ezek pedig minden műfajban megtalálhatók. Fiatalkoromban imádtam Jacques Brelt, szeretem Stinget, Katie Melua hangját, de sok nagy dzsesszmuzsikust is kedvelek. Mindannyian egyediek, felismerhetők.

– Ha már az egyediségnél tartunk: mely zenei hangként tudná elképzelni önmagát?

– Milyen furcsa, hogy a hang (note) szót említi! Nemrég láttam a Rudolf Barsaj orosz hegedűművész-karmesterről készült filmet. Barsaj egész életében egy hangot keresett: Bach A fúga művészete című művének utolsó, Contrapunctus XIV. fúgájának befejezését. A skála valamennyi hangja egyformán fontos, de hogy melyik vagyok én? Különös a válasz, nem hangot, hanem hangszínt választanék: őszinteség.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

– Mi volt a legfontosabb dolog, amit mesterétől, David Ojsztrahtól tanult?

– Hogy önmagam legyek.

– Miként lehet valaki önmaga a ­komolyzenében?

– A művészetben úgy általában az egyediség a legfontosabb számomra. Ez nem tanulható. Érzékeny valami, amit meg kell óvni a külső befolyástól. El kell különíteni az engem érő jó és a rossz hatásokat, és tudnom kell, én magam mit akarok közölni. Ezt nem úgy értem, hogy mindig megmondom, mi a helyes, hanem úgy, hogy állandó keresésben vagyok. Ha egy művész lojális ehhez a koncepcióhoz, nagyobb eséllyel találja meg önmagát.

– A Back To Bach című, önről szóló dokumentumfilmben néhány pillanatra láthatjuk a hegedűtokját, benne néhány személyes tárggyal. Mit tart most a tokban?

– Olyan képeket, amelyekre ­büszke vagyok vagy amelyek kedvesek számomra. A felnőtt lányaim fotóját őrzöm. Túl keveset látom őket, hiá­nyoznak. Mindig van nálam valami különlegesség, afféle talizmán is. A film idején egy vicces képeslap is volt a tokban egy képzeletbeli védőszentről, Szent Intonatiusról.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

– Önnek sok híres hangszerrel volt dolga – miben más érzés egy Guarneri del Gesún játszani, mint egy Amatin?

– Minden hangszernek saját hangja van, ahogy minden ember arca más. Én viszont nem a mások hangjától vagy arcától szeretnék függni, hanem a saját hangomat megtalálni minden hangszeren, legyen az antik vagy új. Egy hegedű lelkét nem lehet öt perc vagy egy nap alatt felfedezni. Az embereknél maradva: lehetnek egyéjszakás kalandjaink, de egy igazi kapcsolat kialakítása időigényes, dolgozni kell rajta, ám ha eggyé válunk, akkor tökéletesen megértjük egymást. Aztán, akárcsak egy párkapcsolatban: a hegedűjével is megromolhat az ember viszonya. Olyankor váltani kell.

– Gyakran foglal állást politikai, közéleti ügyekben, heves bírálója Putyin rendszerének. Nem fél, hogy ez árnyat vet művészi karrierjére?

– De. Néha úgy érzem, túl gyakran nyitom ki a számat, máskor meg úgy: sokkal többször kellene. A politikában nem vagyok profi, de zsigeri érzékem van ahhoz, mi a hamis és mi az igazi. Látja? Őszinteség – ez az én hangom. A politikusok többsége manipulálja az embereket. Kevés a kivétel: ahogyan a saját hanggal bíró művészből sem akad túl sok. Már megint Oscar Wilde-dal jövök: ahogyan ő, úgy én is azokat követem, akik különböznek.

Névjegy

Gidon Kremer

hegedűművész. Rigában született 1947-ben, a Moszkvai Konzervató­riumban tanult David Ojsztrahnál. A Szovjetunióból 1980-ban Német­országba emigrált. Grammy-díjas, EKHO Klassik-díjas fiatal balti zenészekből ő alapította a Kremerata Baltica kamarazenekart.„Akárcsak egy párkapcsolatban: a hegedűjével is megromolhat az ember viszonya. Olyankor váltani kell"

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető