Baljóslatú. És nem alap nélkül való. Mély gyökerű.
Már a rendszer első ünnepélyes közjogi pillanata is konfliktussal volt terhes, de az alapértékek az induláskor egyértelműek voltak.
1990. május 22-én Antall József kijelölt miniszterelnökként ismertette a kormányprogramot. Orbán Viktor szerint csak valami hevenyészett vázlatot. Mindezt élő adásban közvetítette a Magyar Televízió. Akit érdekelt, mindent megtudhatott, kivéve a kormány esküjének szövegét. Antall, utólag már tudjuk, nem kivételesen, hosszú beszédet tartott, viszont közeledett a Milan–Benfica BEK-döntő. Ha akkor ugyanúgy háromnegyed kilenckor kezdenek, mint most, nincs baj, de sajnos már nyolckor indult a játék. Az esküt lekeverték.
Közelíthetnénk onnan, hogy akkor még volt nemzeti főadó, hogy az adta is a BEK-döntőt, hogy akkor még nem merte a szerkesztő halasztani a meccsközvetítést, mert még hatalmas vonzereje volt a futballnak. Mára viszont
nincs főadó, csak valami, amit úgy hívnak, nincs ott bátor szerkesztő, vagy legalábbis nem látszik, nincs futball, amit akkor senki nem gondolt volna.
Nem hittük, hogy ha betagozódunk a szabadpiaci versenybe, akkor az nem azt jelenti, hogy legendás tehetségünket és találékonyságunkat végre nekiengedve győzünk, ahol csak lehet, hanem azt, hogy ott sem leszünk pályán, ahol addig voltunk. Azóta a térségünk jó esetben minőségi nyersanyagot biztosít a futballpiacnak, de versenyképes csapatok nincsenek. De legalább Mario Mandzukic és Luka Modric egy Atletico–Realon állhat egymással szemben, és nem feltétlenül a Dinamóban egymás mellett. Csakhogy mi még így, egy-egy játékossal sem vagyunk jelen sehol. De ne közelítsünk innen, mert még ma sem tudjuk, hogy mindez miért van és mit jelent.
Annyit tehetünk azonban, hogy mindjárt itt, az elején leszögezzük: ahogy annak idején egy ennyire radikális rendszerváltásra nem gondolt senki, úgy arra sem, hogy mivel jár és mivé lesz. És stabilizálódásnak nyoma sincs. Lehet ez elkeserítő, tekinthetjük reményt keltőnek, de annyira labilis a rendszerünk, hogy négy-öt évente váltogatja alapparamétereit, értékeit. 2004-ben, az uniós csatlakozás évében el nem lehetett képzelni 2006 őszének Magyarországát, ahogy a 2009-es Bajnai-féle konszolidáció idején sem, hogy a méltányos demokrácia és piacgazdaság világa egy-két év alatt eltűnik.
Aki ma nagyon kíváncsi arra az esküre, amely helyett a Milan–Benfica ment (1-0, gólszerző Rijkard, de csak a második félidő közepén), nem boldogul könnyen, mert a parlament hivatalos jegyzőkönyvében sincs benne.
Ott van viszont Antall József miniszterelnök-jelölti programja, amely pontosan kottázza a mai Orbán Viktort.
Annyiban, amennyiben pontról pontra az ellenkezője annak, ami most, 2010 óta történik. És ez nem Orbán mellett szól. Erre lehetett volna gondolni?
Eleve már azzal kezdi Antall, hogy Magyarországon forradalom zajlott le. Két esztendő alatt, békés forradalom. Semmi „tetszettek volna”... Olyan forradalom, amiről az első (!), amit el kell mondani, hogy az emberi jogok teljes körű szabadságát hozza el.Úttörőként és példaként egész térségünk számára. A bemutatásra váró kormányt Antall úgy jellemzi, hogy a középerők, a centrum kormánya kíván lenni. (A nemzet szó ebben az összefüggésben el sem hangzik.) Híve a szónok a sajtó és a kultúra teljes körű szabadságának, s e jogok gyakorlását csak azokon a pontokon kívánja korlátozni, ahol az mások szabadságát vagy jogait sérti. A szabadság nélkülözhetetlen része a nevelési és oktatási szabadság is, mondta Antall József. És rögtön ezután: Nem lesz új jövőnk, ha tehetséges népünk legkiválóbb sarjai külföldön keresik a boldogulás, az érvényesülés útját.
|
Frank Rijkaard gólt lő a Milan–Benfica BEK-döntőn. Míg Antall József és csapata esküt tett, Rijkaard és csapata a bajnokok bajnoka lett. A Magyar Televízió nem az eskütétellel szórakoztatta, hanem a BEK-döntővel untatta nézőit
Stringer / MTI/EPA |
Minden egyes pont látnoki. Látjuk bennük, mit veszítettünk el az utóbbi években. A folytatás: Védenünk kell a lemaradók társadalmi jogait is, szükség lesz körültekintően kialakított szociális hálóra. Ha nem fogunk össze mindnyájan, ha nem mozgósítjuk magunkban mindazt, ami bennünk a legjobb, eljátszunk egy olyan történelmi esélyt, amelyet ebben az évszázadban még nem kínált fel nemzetünknek a történelem, és ki tudja, hogy mikor fog legközelebb. Ha tovább megyünk Antall Józseffel, azt kapjuk, hogy a lakhatás egy minimális szintjét egy kiépített szociálislakás-szektor és szociális támogatás révén kívánja a kormány biztosítani.
Nosza, tennénk hozzá ma, de már a következő tételre kell rácsodálkozni: Irányelvünk, hogy az iskola legfőbb irányítójává a szülők, tanárok, nevelők és az iskolát működtető önkormányzat vagy szervezet képviselőiből álló iskolaszék legyen – és a felsőoktatásban is jöjjenek létre az önkormányzó testületek, szilárduljon meg az egyetemi autonómia.
Mi van?
Hát, van még az is, hogy „nem szabad megengedni, hogy a tömegtájékoztatás műhelyei a pártok közötti politikai küzdelmek színterei legyenek, és meg kell akadályozni azt, hogy a nemzeti médiumokat valamely párt, szakmai közösség, művészeti irányzat vagy üzleti érdekcsoport sajátítsa ki”.
Azt gondolná az ember, hogy negyedszázad nagyon nagy idő, mindent átír. Mégis, ez a program huszonöt év múltán máig érvényes. Még ha közeli remény első ránézésre nem látszik is a megvalósítására. Csakhogy az idő azt is megmutatta, hogy Antall következetes politikai humanizmusát nem értékelte a kora, a ciklusa, de – ha talán öntudatlanul is – nagymértékben továbbvitte az őt megtagadó szocialista–liberális kormányzás.
Így megtörténhet, hogy az Orbán-féle centralizáció a kormányfő omnipotens személyes vonásaitól megszabadulva sok folytatható elemet kínál.
Ha a stadionja akár az akasztói Stadler-aréna sorsára jut is, sok szerényebb gondolata – például az állam kötelezettségeiről és az ehhez szükséges forrásokról – illeszthető egy majdani mértéktartóbb, az ország iránt nagyobb együttérzést tanúsító politikai és mentális erő világához. Hogy egyszer talán szintetizálni lehet a rendszerváltás óta megalkotott és a gyakorlat eksztázisában deformálódott gondolatokat.
Bár ennek most semmi jele, bízzunk abban, hogy születnek víziók, dolgozik a képzelet, és nem csak a maga javára. Mert mifelénk mindig minden megtörténhet. Akár jó is. A közvélemény-kutatók nem jelezhették előre az őszödi beszédet, a sorsunkat formáló következményeit sem, ahogy nem szerepelt volna a kérdőíveken sok X, ha arra kellett volna igent mondani 2010 elején, hogy vajon Orbán Viktor hamarosan keleties, autokrata államot fog-e hirdetni, szavakban még inkább, mint ahogy a valóságban teszi, teheti.
|
Minden egyes pontja látnoki
Teknős Miklós / Népszabadság |
Ahogy Antall ott termett a semmiből – ami persze csak akkor igaz, ha az akkori demokratikus ellenzék intellektuális és egzisztenciális kitartásától eltekintünk –, úgy lehet ma is készen állnia mindenkinek érzelmileg és intellektuálisan. Bármikor bármi megtörténhet. Bár nemcsak Krugmannal, velünk is megeshet, hogy a legnagyobb esélyt vagy veszélyt sem vesszük észre, ha nem épp egy világbirodalom összeomlásának robaja kíséri, mint 1989-ben.
