Etele a szemükbe nézett, röviden. Szájában füstölgő szivar. Aztán elsodorva őket hirtelen átzúdult közöttük, és fölszaladt a lépcsőn.
„Harc, harc, harc! – kezdett ágálni a lépcső tetején. – Amikor belevetjük magunkat a harc teljébe, megmozdítjuk a legjobb énünket. Harcunk adja a legmélyebb indíttatást, amely az élet izzó ereje... Hurrá!”
„Ezt a halandzsát már hallottam, főfőnök – fordult gúnyosan Eteléhez Laura. – Én megcsináltam, amit kértetek. Én, tinektek. Én. Tinektek. És úgy érzem, hogy a gyilkossággal túl nagy súlyt vettem magamra. Szinte sajnálom azt a tehetséges, és lássuk be, nagyon jóképű embert...”
„Neked tetszett? Miért nem mondtad?”
„Ó, nem volt itt arra idő, folyton siettünk. Fiúkák, nektek meg nincs is programotok. Ez az egész egy jó buli, mi? Azt hitted, hogy ez a tél pont teneked korlátlan lehetőség egy minden tabut ledöntő orgiára? Minden fantáziát fölülmúló orgiára?”
„Aha, azt hittem.”
„Azt, azt! És jó buli is volt eddig. Mondtam, most már ti vagytok életveszélyben... Azt is mondtam, Etele, hogy ne dohányozz idebent, mert kurvára nem bírom.”
Laurának pár hét után megerősödött az a benyomása, hogy terméketlenül dühösek ezek a lelkes fiúk. Az első gond ez a sámánhülyeség. Nos, ez egy darabig egzotikus volt, de aztán rájött, hogy felnőtt ember manapság nem veheti komolyan az ilyesmit.
Laura második kiábrándulását Etelével kapcsolatban a tetoválások okozták. Ugyanis túl sok volt belőlük. Ez a sárkány a nyakán... Ez a lidérc vagy micsoda. Meg ez az idétlen kis szőrmók figura a mellkasán, ördögszarvacskákkal és ágyékkötőben!
Ahogy ő mondta, a markoláb. Vigyorgó manó, leginkább fekete kutyához hasonlít, ő eszi meg a holdat és a napot minden fogyatkozáskor, fölzabálja és kihányja mind a kettőt!
Lívia undorodott a manócskától, mivel a tetoválást egyértelműen kosznak látta a bőrön. Hiába fenyegette tréfálkozva Etele: „Ha nem vigyázol, még elvisz a markoláb!”
Ugyanaz irritálta benne, ami először annyira tetszett, az izzás, a karizmatikus hév, a dohányszag... Az, amibe belészeretett, ő, az egészséges vidéki lány.
Etele másnap arra ébredt, hogy nagyon hideg van. A fűtőtestek sűrű rácsozatát tapogatta, de nem tapasztalt meleget.
|
A Bajor-villa télen
Forrás: Wikipedia |
„Laura hol van? A szobájában biztosan nincs”, mondta csöndesen fél óra múlva, magához képest egész higgadtan.
„Szerintem elment. Lehet, hogy végleg lelépett?” – kérdezte tűnődve Torda.
„Tessék, jól hallok?” – csattant föl Etele.
„Úgy látszik, Laura kiszállt. Talán inába szállt a bátorsága a kisasszonynak?” – dörmögte csalódottan Laborc.
„Amióta először beszólt, gyanítottam, hogy egyszer ez lesz” – próbálta leplezni lesújtottságát Etele.
Laura éjjel megtalálta azt a bizonyos tapétaajtót, amit keresett: a hátsó kertre nyílt. Hajnalban a hátsó kerítés hézagán bújt ki, a szomszéd telken és még egy kerítésen át sikerült a villából megszöknie. Volt egy repülőjegye, Pozsony–Vnukovó, már csak a szlovák határon kell átcsúsznia, volt rá körülbelül egy óra előnye meg egy prímán bevált Volkswagen Smartja is.
Miközben másnap elkezdődött végre némi enyhülés, és lassanként olvadt a tömérdek hó is, a svábhegyi krízisközpont irányítótermében eldőlt, hogy a Bajor-villát meg fogják ostromolni. Az ostromot maga az államfő, Székely Ákos és az ideiglenes kormány rendelte el Jócsikné Vilma vezetésével.
Városképileg védett épület, de ha nincs más választásuk? Ez van, collateral damages...
„Gondolom, majd újra fölépül”, vetette oda Jócsikné az aggályoskodóknak. A kiéheztetés nem volna túl hatékony taktika. Az ATM vagyis az Antiterrorista Műhely álarcos-mellényes kommandósai fölsorakoztak a környező utcákon, tereken. A villát úgy vették körbe, hogy egy széncinke se szállhatott volna ki onnét tudtukon kívül.
„Na bújj elő, Vegyi Ali!” – bömbölte egyszer csak a megafon az utcáról. Odabent ideges sürgés-forgás kezdődött.
„Ki az a Vegyi Ali?” – kérdezte naivan Robi.
„Én” – felelt Etele.
„De miért?”
„Szerintem tudják, hogy vegyészmérnök voltam egész tavalyig. És mert fundamentalistának vallom magamat, azonosítanak azzal az iraki népirtó csávóval...”
„Ez mindent elárul a gondolkodásuk mélységéről.”
Az utca felől megint üvöltés hallatszott:
„Gyere már ki, te kerek képű kajakbaszó! Te főszenya! Te csúcsgenya! Te aljadék! Van pofád lázadni a törvényes rend ellen?”
„Lám csak, ilyen csúnya hangot is meg tudnak ütni” – vigyorgott Etele.
„Az frusztrálja őket, hogy sok csajom volt.”
„És van, nem is egy”, kontrázott Levi.
„Valahol biztos megvannak.”
Négykézláb megindultak a kommandósok, csakhogy aznap hajnalban megint ónos eső esett, és visszafagyott délutánra minden. A tükörjég a lépcsőn – mintha lelakkozták volna, hogy utána bekenhessék síkosítóval is. Egyetlen halálos csúszda lett megint a város. Olyan jégátfolyások keletkeztek a sziklafalak tövében futó hegyi utakon, hogy már az útfenntartók sem voltak képesek megbontani az áttetsző dudorokat; sőt a gyorsan hízó jégtömbök egy éjszaka alatt körbeölelték, magukba fagyasztották a kotrógépeket is.
Az előőrs a tükörjégen és a délutáni sötétben semmit sem érhetett: elvágódtak, sorban elhasaltak még a kerítés előtt a legügyesebbek is. Nem volt mese, le kellett küzdeniük a jeget. Páncélozott gépekkel sózták, forró vízzel locsolták, miközben bentről egyre folyt a tüzelés a munkagépek ellen is. De aztán a tüzérségi előkészítéssel mégiscsak elkezdődött az ostrom. Egymás után ugráltak be a kertbe az álarcosok, tankágyú döntötte le az utcai kerítést. A műemlékesek hiába tiltakoztak, nem volt kegyelem.
„Ez világnézeti háború, sőt vallásháború, uraim! Polgár polgár ellen, akármilyen undorító is!”
Végül csak sikerült kifüstölni a villalakókat. Tűzharcban estek el a terrorista táltosok, elesett Nagykoppány, el Torda, el Levente és még két tucat, jobbára harminc közeli férfi. Az ostromlók szándékosan nem ejtettek foglyot, ez már a statáriális ítéletek ideje volt. Az első kommandós négyszer esett el a villa rovátkolt betonlejtőjén, amíg a homokzsák magasságáig eljutott. Aztán egy utász besózta a teraszt is. Az álarcosok föltépték az ajtót. Túlélő terrorista csak a pincéből került elő, a harcosnak is dilettáns Kovács. Eldobta pisztolyát. Mégis... „Golyót neki.”
„Szóval ez a maroknyi ember képes volt az egész várost sakkban tartani!”
A faragott főlépcsőről Etele hullája gurult a lábuk elé; kezében még mindig egy Mini-Uzit szorongatott vigyorogva. Délután a szitáló eső ráfagyott a fákra, a hó alól kikandikáló fűszálakra, és villogó gyémántmezővé változtatta az üres, kivilágított kertet. Amint a jégréteg hízott, hízott csak tovább, folyamatos recsegést-ropogást lehetett hallani. A vastag páncél súlya alatt megtörtek a szálfák, még csak nem is az idősebbek, hanem mindegyik. Kar- és combvastagságú ágak zuhantak alá a koronákról. Óriás szilánkok borították a kertet, mintha bezúzott kirakatüveg.
