Azért kíváncsiak, hogy fikázzanak – interjú Kocsis Zoltánnal

– Fizikailag és mentálisan is megváltozott a világhoz való hozzáállásom. Bizonyos attribútumok előrekerültek, mint például a szavak, a szótagok szeretete. Miután a föllökődő vérrögök miatt az agyam is megsérült kissé, bizonyos ujjrendeket meg kellett változtatnom.

A gondolkodásom is változott picit, például nagy marhaságokat álmodok. De a memóriám ugyanaz:

egy Franck d-moll szimfóniát meg tudok tanulni egy nap alatt.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

– Akadnak még problémás rajongói?

– Azt megírták a bulvárlapok, hogy teherbe ejtettem valakit, de annak persze nem csaptak hírverést, hogy ez valótlan állítás volt, s komoly összeget nyertem a bíróságon tőlük...

Egyébként komolyan csodálkozom, hogy még vannak zaklatóim.

Hát hatvannégy éves, összevissza toldozott-foldozott, négygyermekes családapa vagyok, huszonöt centis műanyag aortával! Amúgy gyerekkoromban voltak ilyen eseteim: átmentem tévézni a szomszédokhoz, és nem tudtam észrevenni, hogy felesleges vagyok. Aztán felhívták rá a figyelmemet, hogy családokat nem lehet inkommodálni.

– Ha kérdezik, szívesen elmondja véleményét politikai témában. Gondolja, hogy a komolyzenésznek óhatatlanul is foglalkoznia kell a politikával?

– E kettő sohasem volt független egymástól. Lully például a király után a legnagyobb hatalom volt Franciaországban. Vagy nézzük az ötvenes éveket: Ferenczy Gyuri bácsi Chopin-mazurka-előadását marxista szempontból bírálni? Komolyan? Sosztakovics azért írt ilyen pesszimista zenét, mert ült a szobában, nézte a tűzfalat, és bármikor jöhettek érte a bőrkabátosok, hogy beszámoljon, hol is tart a marxizmus–leninizmussal.

– Ön szerint miért nem emigrált?

– Azért, amiért Szvjatoszlav Richter sem. Nagyon helyes döntés otthon maradni, ezt egyre világosabban látom.

– Mindennek ellenére?

– Mindennek ellenére.

– Pedig ön is volt már minden a szélsőjobbostól a bolsevistáig…

– Persze, Aczél György kedvence voltam. (Nevet)

– És most kinek a kedvence?

– Természetesen a Viktoré. Kár, hogy két éve nem találkoztunk. (Nevet.) Egyébként nagyot fordult a világ azóta, hogy utoljára leszélsőjobboldaliztak. Rossz irányba. Persze a fene tudja.

Nagyon hiszek a globalizációban, de abban is, hogy nem kell hozzá háború.

Tervszerűen kéne megcsinálni, nem kikényszerítve, hanem mindenki saját, szabad akaratából. Nem hiszek a földönkívüliekben, de tegyük fel, hogy tényleg ránk rontanak. Csak egy globalizálódott földi lakosság tud hatékonyan szembeszállni velük.  Mert azt azért nem gondolom, hogy a liberalizmus eljut odáig, hogy a kis zöld emberkéket is a keblünkre öleljük. (Nevet).

– Mit gondol, miért kíváncsiak az ön véleményére?

– Hogy utána fikázhassanak. Ez az emberi természet. Két csoportra bontanám az engem fikázókat: az egyik szerint maradjon a művész a kaptafájánál – igaz ugyan, hogy ő nem tud alternatívát mondani, de azért csak maradjak a kaptafámnál. A másik a mindenkori kritikai álláspont: mindegy, mit mondok, beleköt. Nekem is lehet véleményem, nem? Ha annyira nem érdekes, ne kérdezzenek. Ha viszont elmondok valamit, ami nem esik kívül a józan ész határain, akkor azt azon belül kellene kritizálni is.

– Normális esetben el kellene indulnia egy párbeszédnek, nem? 

– Hát, ez sem itt, sem Nyugat-Európában nincs. Az emberek lemerevedtek a saját álláspontjuknál.

Van jobb- és baloldal, de már nem tudni, milyen erővonalak és eszmék mentén. Nincs igazi szociáldemokrácia, nem igazán fellelhető az álláspont sem, amit én képviselek: hogy középen állva le lehet csippenteni a jobb- és baloldalról is

ésszerű érveket, megoldási javaslatokat. Akár a kamarazenélés: egy zongorás kvintettben vagy az elsőhegedű vezeti a próbát, vagy a zongora, de mindenféleképp demokratikus szellemben. Hiába képzelek én gyorsabb tempót a Schumann-kvintett elején, ha a vonósnégyes, amellyel játszom, nem hajlandó megcsinálni. Muszáj alkalmazkodnom, különben a közönség jár rosszul. A demokratikus gondolkodás nagyon fontos eleme a konfrontáció, de háborúzni nem feltétlenül szükséges.

– Hisz abban, hogy a zene képes befolyásolni a politikát?

– Az a politikus, akit megérintett Debussy Pelléas és Mélisande-ja vagy Bartók Kékszakállúja, másképp kel fel a székből, másképp is beszél másnap a parlamentben. Nem véletlenül van annyi politikai tárgyú mű: Verdi Szicíliai vecsernyéje, az Otello, ami eleve rasszista témához nyúl, s még valahogy a muzulmánok is benne vannak... Hiszem, hogy az emberi lélekre – ez alatt mindenki értsen, amit akar – való közvetett ráhatás sokkal eredményesebb, mint ami agitprop munkával elérhető.

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

– Segíthetne a menekültek integrálásában is?

– Nem tudom. Bár a radikálisok ezt hirdetik, a Koránban nincs benne, hogy a zene a sátán műve volna. Tartanék azért az imámok közt egy felmérést, hogy mennyire ismerik a Koránt… Mert én az utolsó betűig elolvastam, és nem érzem, hogy ez egy embertelen vallás lenne. Sőt. Jézus jóval teljesíthetetlenebbeket kér, mint Mohamed. A Jézus-féle bűntelenséget nem hiszem, hogy el lehet érni.

– Gyakran lép fel Yuja Wang kínai zongoraművésznővel, aki igencsak megosztó személyiség.

– Irigylik, mert hasonlíthatatlan virtuozitással tud zongorázni.

– De miért lehet 2016-ban a komolyzenei világot így felbosszantani azzal, hogy valaki miniruhában és tűsarkúban koncertezik?

– Jó kérdés. Miért ne járhatna ilyesmiben? Mondjuk, tűsarokban pedálozni... hát, csak néztem, hogy csinálja... Lehet, hogy én is meg tudnám tanulni? (Nevet.) Szerintem Yuja azért megosztó, mert az egész lényében van valami provokatív. De könyörgöm, akkor mi van? Berlioz például rossz ember volt emiatt? Chopin azt mondta róla: szereti, tiszteli, de a zenéje ördögi. Másnak meg Chopin vagy Mozart is tinglitangli. Az emberek sokkal előbb mondanak tíz rosszat, mint egy jót. Ezen kéne változtatni.

Az a fixa ideám, hogy az emberi tudat egyszer egy magasabb dimenzióba küzdi fel magát, és ki­szűri a rosszindulatot meg a negatív gondolkodást.

Akkor lehet világbéke, ha – teszem azt – mindenki eljut oda, hogy oké, embert nem ölök, de állatot sem. Így? Soha.

– Ön is meglehetősen öntörvényű. Szeret megosztó személyiségekkel dolgozni?

– Hogyne. Sőt, nagyon szeretek alkalmazkodni, az enyémtől eltérő gondolatokkal találkozni. Soha nem machetével megyek vitatkozni. Yuja még Bartók II. zongoraversenyében is tudott nekem újat, érdekeset mutatni.

– Richard Strauss operái miért izgatják annyira a fantáziáját?

– Úgy vagyok velük, mint a Bach-kantátákkal vagy Mozarttal: akárhová nyúlok, aranyra találok. Hogy nem játsszák őket? Miért, Bartók I. és II. szvitjét játsszák? A legjelentékenyebb kórusművét gyakran előadják? Minden műfajból, szerzőtől elég nekünk három-négy. Debussy? Elintézik A tengerrel, az Ibériával meg a Faunnal. Bartók? Concerto, Tánc­szvit, Mandarin-szvit. Jó, mostanában gyakran játsszák a Kékszakállút. Hamarosan mi is, Szántó Andreával és Bretz Gáborral, ez maradt el akkor, amikor kórházba kerültem.

– Eötvös Péter nemrég testvérdarabot komponált a Kékszakállú elé. Ön néhány éve Schönberg befejezetlen, Mózes és Áron című operájának írta meg utolsó felvonását. Lehetséges annyira azonosulni egy szerzővel, hogy azt mondjuk: úgy érzem, ő ezt akarta?

– Ott egyrészt van egy alapvető irányelv, a dodekafónia szabályrendszere. Másrészt Schönbergnek határozott utasításai is vannak, hogyan képzeli azt a harmadik felvonást. Hiába dolgoztam a legszigorúbb szabályok szerint – horizontálisan és vertikálisan is kijön a 12 hang –, akkor is más zenét csináltam. Hát, nem vagyok Schönberg. A végeredmény sokkal jobban hasonlított Farkas Ferenc vagy Szokolay Sándor dodekafóniájához, mint Schönbergéhez. Meg is jegyezte a fiam, aki akkor még elég kicsi volt: apa, hát a Schönberg sokkal modernebb, mint te!

Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság

– Schönberg életművét is alaposan megszűrjük idehaza...

– Megváltozott a közízlés: előtérbe került a késő romanticizmus. Ebbe szépen beleillik az én Strauss-imádatom. Egyébként őszintén megmondom, nem is annyira az imádat, mint inkább a bosszankodás motivál, hogy mi az ördögért nem játsszák ezeket az operákat? A Capricciót, A béke napját én mutattam be, A hallgatag asszonyt nem játszották 40 éve, pedig mind ugyanolyan remekmű, mint a Rózsalovag. Ráadásul – kövezzenek meg – Zweiget nagyobb írónak tartom, mint Hofmanns­thalt.

– Azt mondta, mindig megy a fe­jében a zene. Most is?

– Most is. Még ennek ellenére is. (A szomszédban próbáló Nemzeti Filharmonikusok felé bök.)

– Most éppen mi?

– A hallgatag asszony vége, Sir Morosus monológja.

– Melyik zeneszerző fejébe bújna bele legszívesebben?

– Bachéba.

Mert az számomra felfoghatatlan, hogy valaki ránéz egy Händel-témára, és nemcsak a nyolcféle kontrapunktot látja benne azonnal, de még a formákat, a kanonikus lehetőségeket, sőt, a komponálási metódust is érzékeli. Mozart volt még ilyen, és kész, csak az egy másik stílus – ezért mondanám Bachot. Ő alátámasztja, hogy idő nincs, ezt a marhaságot csak mi találtuk ki. A jó előadások is ilyenek. Nem sokszor, de én is éreztem: belekezdek valamibe, és egyszer csak vége, csak közben eltelt negyven perc.