Egy vonzatot rosszul írtam, akkor telefonált először. Utána mindig megrettentem, amikor rám csörgött, de nem kellett tőle félnem, mert akkor is jelentkezett, ha dicsérni akart. Afféle őrangyalom lett, és egy idő után már nagyon büszke voltam a barátságunkra.
Dalos László segített akkor is, amikor riportot írtam Magyar Állami Viperaház címmel az Opera körüli botrányokról. Leszóltak, hogy nem érthet egy műparaszt a magasművészethez, én pedig nem mondhattam, hogy a legjobb forrástól szereztem az információkat, attól, aki mindent tudott a műfajról. A Színházi Életnél kezdte az újságírói pályát a háború előtt, majd 33 évet húzott le a Film Színház Muzsikánál. Fordított olaszból (közte A szicíliai vecsernyét 1962-ben), oroszból (Pausztovszkij egész életművét ültette át magyarra), megírt több ezer újságcikket, mindenféle műfajban otthonosan mozgott.
Legérdekesebbek a dalszövegei voltak, ezek közül a Bástyasétány 77 című operetthez szűk két óra alatt készült el A vén budai hársfák slágerével. Előtte Eisemann Mihály zeneszerző annyit mondott neki és a librettista Baróti Gézának, hogy „itt Török professzor valamit Budáról énekel”. A darabot 1957-ben mutatták be, Ajtay Andor fátyolos énekhangjára sokan emlékeznek. Dalos hosszú pályája során mindenkivel találkozott, akivel kellett, hol pompás társalgónak bizonyult, hol igazi pesterzsébeti vagánynak, aki nagy élvezettel ír. 1938-ban lett színházi riporter, kritikát ritkán jegyzett, nem akarta bántani a kiégett sztárokat és a tehetségtelen kezdőket. Amikor Tímár József búcsúztatóját írta, a naplója szerint vinnyogott és nyüszített, de aztán leütötte kis Kolibri írógépén az első sort: „Gazdátlanul maradt a vállat húzó két hatalmas bőrönd: Willy Loman nem érkezik meg többé.”
