– Mindig van a tarsolyában valami ötlet, hangulat, szilánk, amit ilyenkor elő tud kapni?
 |
Szvoren Edina
Kocsis Zoltán / Népszabadság/archív |
– Nem nagyon. Van egy fájl, amiben az ötleteimet gyűjtöm, és ha elírtam őket, akkor kijelölöm és áthúzom. De az mindig írás közben, a konkrét mondatokat látva dől el, hogy mi lesz az egészből, hogy voltaképp mit is akarok mondani. Legyen szó tárcafelkérésről vagy endogén írás utáni sóvárgásról, szilánkokból és törmelékekből építkezem, e tekintetben nincs különbség a hosszabb elbeszéléseim és mondjuk a harmadik kötetet nyitó Oltás között.
– Odafigyel az irodalomról, annak állapotáról szóló beszédekre? Mondjuk, az elhíresült Tamás Gáspár Miklós-megjegyzésre, amellyel csuklómozdulattal seperte le a kortárs szerzőket az asztalról.
– Igyekszem odafigyelni, bár egy közepes minőségű könyv elolvasása számomra fontosabb élmény és tápanyagokban gazdagabb, mint egy mégoly magas színvonalú szöveg vagy beszéd egy könyvről. Két hivatás, időnként pedig három teljesen különböző munka között kell megosztanom a figyelmem – és akkor az életről, furcsamód szórakozni vágyó barátokról, családról még nem beszéltem –, ezért aztán az értekező prózából sajnos éppen a rövid, csattanós szentenciák jutnak el hozzám könnyebben, mintsem az alapos, érvelő elemzések és áttekintések. Tamás Gáspár Miklós látleletén dühöngtem kicsit, miközben sarkalatos állításaival voltaképp egybevág az én örömtelen irodalmi észlelésem is.
– Pedig egyáltalán nem tűnik olyan szigorúnak.
– Nagyon kevés dolog hoz igazán lázba mint olvasót, de én ezért magamat vádolom, nem az írókat. Mára a kamaszkori olvasmányaimat, egykori írószentjeimet, Thomas Mannt, Woolfot sem tudom ugyanúgy olvasni, mint korábban. Tizenöt évvel ezelőtt eksztatikus állapotban olvastam Kosztolányi novelláit. Bevallom: ma például az Esti Kornél-darabjait sem mindig szeretem. Ha én változom, változnak a könyvek is. Tudom, hogy nincs a műveknek abszolút értékük, nem egészen önmagukban álló világok, s egy irodalmi mű jelentése – jobb szó is, mint az érték – függ attól, hogy hányadszor olvassuk, mikor olvassuk, milyenek voltak a várakozásaink. De azon sokat szoktam dühöngeni, hogy nem ellenkezőleg változtam meg az idők során: lehetne éppenséggel úgy is, hogy nem eltompulnak, hanem kifinomulnak az érzékeim. Hogy nem egyre több kellene, hanem egyre kevesebb. Mármint az örömhöz. Szóval én magamra vagyok dühös. És TGM írásán is azért bosszankodtam, mert ő másvalakire volt dühös.
– Egy feminista irodalomkritikus azt mondta, ha egy szakmának csökken a presztízse, megjelennek benne a nők... Holott a kortárs irodalomban épp az az igazán örömteli fejlemény, hogy számos jó női szerző indult el a pályán az utóbbi két és fél évtizedben. Mit gondol erről?
 |
| Kocsis Zoltán / Népszabadság |
– Ez nem ellentét. Aminek nincs presztízse, az nem okvetlenül értéktelen, de ebben az elnőiesedésben és presztízscsökkenésben mindenképp van valami. Én ez ügyben amúgy eléggé el vagyok tévedve. Amikor színre lép egy nőnemű szerző, akkor igazán nem tudom, hogy ami jó a műveiben, mitől jó. Kisebbséginek lenni azt jelenti többek között, hogy – és ezt néha maguk a kisebbséghez tartozók is így gondolják – a személyiséget mintha teljes egészében lefedné az a tulajdonság, aminek okán az illető kisebbségbe került. Ha egy nő ír, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az írásai főképp azért olyanok, amilyenek, mert nő.
– És ha egy férfi ír?
– Amikor egy heteroszexuális, fehér férfi ír, akkor eszünkbe sem jut, hogy a művei és a neme között ilyen szoros, ernyőszerű összefüggést keressünk. Egy férfi lehet atipikus, egy nő alig-alig. Feltételezzük, hogy a férfinak – az író hímnek – van élettörténete, esztétikai benyomásai, korai és későbbi nevelődése, érték őt individuális és közösségi benyomások, amelyek aztán ilyen és ilyen írásokhoz vezettek beláthatatlanul kanyargós utakon. Ha Esterházy fragmentumokból, mellérendelő szerkezetekből, felsorolásokból építkezik, akkor ez világirodalmi korszak. Ha egy nő ír ilyet – az író nősténye –, akkor az nőiesség. Vagy esetleg Esterházy-hatás... A férfiművek jellemzői eszerint a korral változnának, a női látásmód, így a nők által írott művek alkata pedig statikus volna. Nekem nehezemre esik ezzel a kettős mércével gondolkodni.
– Bizonyos értelemben egy régebbi írószerepet testesít meg: zárkózott, nem keresi a reflektorfényt, még csak nem is politizál. Tudatos döntés ez? Finom elhatárolódás a mindenhez értő íróképtől?
– Ha felolvasásokra hívnak, szinte mindig megyek. Nemet mondani általában azokra a felkérésekre szoktam, amikor lehetetlen határidőkkel kérnek esszét, tematikus prózát, tengeri herkentyűt. De nem csak a szoros határidőkkel szokott baj lenni. Általában zavarba hoz, ha azt feltételezik, hogy aki jól beszéli a fikció nyelvét, az akár a saját műveiről, akár máséiról, akár pedig társadalmi, politikai témákról is képes érdemben nyilatkozni. Ez a két nyelv nem ugyanaz. Nekem irdatlan munkámba, sok időmbe került, és fog is kerülni, gondolom, hogy megtaláljam azt a nyelvet, ami nem beszéd, ami nekem magamnak is idegen. Ami nem állít semmit, és amin mégis lehet valamit mondani a valóságról.
– Milyen ez a nyelv?
– Más elv szerint működik, mások a lehetőségei. Ha az elbeszélő azt mondja, asztal, még az se biztos, hogy asztalra gondol. Úgy látom, az írók közt semmivel sincsenek többen azok, akik érvényesen vagy érdekesen tudnak nyilatkozni kultúráról, saját művekről, politikáról, mint mondjuk egy a nyelvtől távolabb álló művészeti ágban. Például a táncosok közt. De őket ritkábban kérdezik közérdekű témákról. És ezzel nem azt mondom, hogy akkor legyen csönd, legyenek üresek a hetilapok interjúknak fenntartott hasábjai, meg hogy az író írjon, a postáskisasszony meg stemplizzen. Én szeretem azt is, amikor egy teniszezőt rögtön a mérkőzés után mikrofon elé állítanak. Mert érdekes, ahogy az időjárásra keni a vereséget, ahogy lihegés közben beszél, vagy ahogy az angolt töri. De ettől a mérkőzést csak a legritkább esetben látom más fényben. Biztos vagyok benne, hogy az én irodalmi motivációm nagyrészt a beszéddel kapcsolatos gátlásaimból táplálkozik. Sok gyerekkori, fiatalkori emlékem van arról, hogy jó verbális készségű felnőttek, rokonok, idegenek, tanárok előtt nem tudom kifejezni, megvédeni magam. Az írás lépcsőházként is működhet egy lépcsőházi gondolkodó számára, amilyen én is vagyok. Eleinte legalábbis így használtam. Mániákus naplóíró voltam tizenöt-húsz éven át, mindaddig, amíg be nem fejeztem életem első elbeszélését. Utólag azt gondolom, hogy ezekben a naplókban úgy viselkedtem, mint aki el akar sajátítani egy nyelvet, de ahelyett, hogy a nyelv logikáját szeretné kiismerni, inkább előre kitalálja és bemagolja egy nyelv összes lehetséges mondatát. Mindenre, minden helyzetre, emberre és benyomásra akartam találni egy mondatot. Ezért aztán sokat hazudtam, hiszen a valóság lassú, formátlan és ismétlődik.
– Idén az Európai Unió irodalmi díját vehette át, melynek elvileg az az egyik célja, hogy fordításokhoz, határon túlnyúló ismertséghez segítse az elismert szerzőt. Segíti?
– Remélem, hogy azt a piaci hátrányt, hogy mindhárom kötetem novellagyűjtemény, valamennyire ellensúlyozni fogja a díj. Jelenleg viszonylag élénk az érdeklődés a Balkán országaiból, két kiadóval szerződést is kötöttem, a Pertu bolgárul készül, talán idén meg is jelenik. Apró, de jellemző bosszúság, hogy az érdeklődők közül több kiadó regénynek hitte, hogy úgy mondjam, leregényezte a díjazott kötetet, talán mert az EU-díjantológiában is regényként tüntették fel a második és a harmadik kötetet. Mintha egy egészséges pszichoszexuális fejlődésű író életművében az első kötetnyi novella után csak regények sorjázhatnának. Korábban sokan kérdezték, hogy mit gondolok a regénykényszerről, és nem igazán volt mit mondanom. Az itthoni közönség és a szakma, úgy látszik, sokkal toleránsabb az ilyesféle perverziók iránt.
|
| Kocsis Zoltán / Népszabadság |
– Azt hittem, hogy pont fordítva van: nálunk várnak folyton regényt a novellistáktól. És nem szűnök csodálkozni, hogy az SMS és a pár soros posztok korában miért a több száz oldalra rúgó regény az elvárt és az olvasók által idealizált műfaj. Maga érti?
– Nekem úgy tűnik, hogy nem az idő a hívószó, hanem az energia és a kényelmesség. Kényelmetlen, rizikós, sőt néha félelmetes belevágni valami újba. Aki elkezd egy ötszáz oldalas regényt, azt egy ideig nem fenyegeti az a veszély, hogy a sötétben tapogatózzon, fölkurblizza a figyelmét, az éberségét, pár mondat alapján megpróbáljon elképzelni egy világot. Ez egy novelláskötetben tízszer-hússzor kell megtörténjen, különben baj van. Nem időt, hanem energiát és talán félelmet spórol az, aki regényt olvas.
– Ha visszanéz eddigi pályájára, mitől óvná meg magát leginkább?
– Semmitől. Nem hiszem, hogy lettek volna különösebben rossz döntéseim. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy voltak egyáltalán döntéseim. Úgyis csak az írható meg, amire képes vagyok.
