Mert ebben az esetben műveit nehezebb lesz értelmeznünk, lévén alkotásaiban arra törekszik, hogy az időt azokon kívül rekessze, legalábbis létezését, minőségét elbizonytalanítsa. Várnai Gyula műveit azért kellene most valahogy, legalább szerény nézői minőségben definiálnunk, mert felettébb érdekes tárlata látható a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben Nap, éj egyenlőség címmel.
A kollekció erős hangsúlyokkal pengeti a tudomány húrjait is; nem véletlenül. Várnai Gyulának ugyanis van egy ki nem teljesedett, félbemaradt természettudományos előélete.
Csillagász, matematikus akart lenni, matematikával, fizikával foglalkozott, de mert ezek mellett is annyi minden érdekelte, inkább képzőművész lett. Azt mondja, a művészetcsinálás során használhatja a természettudományos tételeket, matematikai összefüggéseket, vagy a fizika egzaktságát is.
Ha mindezt sikerül még érzelmekre is áthangolnia, akkor a képzőművészet olyan mezsgyéin sétálgathat, ami elégedettséggel tölti el. Művészete akkor kapott határozott irányt, amikor rátalált Borges-re, főképp talán Az idő újabb cáfolata című művére.
Idő van tehát, vagy nincs? Ez a kérdés feszül Várnai Gyula csaknem valamennyi művében. Vegyük például az Albatrosz című, a kiállítótér falára vetített installációt, amelyen egy amúgy jellegtelen, lakótelepen mozgó kamera filmidejét akasztja meg a falra installált, tehát a valóságban is jelen lévő, mozdulatlan szétnyitott könyv. Mozdulatlan albatrosz repül az amúgy mozgó térben.
És a múlt időt idézik azok a kitüntetések, jelvények is, melyeknek színek szerint elrendezett sokaságából szivárvány íve formálódik a falra. De mert Várnai Gyula dunaújvárosi művész, akadnak a kiállításon erősen helyi érdekű művei is.
Például a már nem létező dunaújvárosi vidámpark egykori óriáskerekéről, amelynek tizenkét gondolája az óraszámlap tizenkét beosztásának felel meg (már megint az idő), és amely egy helyütt egyenesen három egymásba csúsztatott példányban látható. A három kerék egymásba kapaszkodik, de nem fogaskerekekként összeilleszkedve segíti, hanem egymásba szorulva fékezi egymást.
Ha tetszik: az idő állítja meg saját magát. Odébb ez az óriáskerék már csak egy példányban bukkan fel, ott azonban gumiból megformázva, és alaposan összenyomorítva. Mellette egy 1978-ban Várnai által készített, afféle szocreál stílben pompázó plakát látható, amely Dunaújvárosi tárlatot hirdet – múlt idejű művészeti figyelmet a jelenben (megint az idő).
És látható egy diafilmkockáról kimásolt kép, amelyen korabeli úttörők gesztikulálnak erősen (talán épp Dunaújvárosból, pardon: Sztálinvárosból), valamint egy furcsa installáció: Kisfaludi Stróbl Zsigmond Fürdőző című szobrának egy változata a minisztertanácsi törvények és rendeletek 1949-es gyűjteményének lapjaiból megformálva, és a gyűjtemény vaskos kötetére ültetve.
Hosszan sorolhatnánk aztán az illúzió képeket, optikai érdekességekből fogant alkotásokat is. Műveket, amelyeken tetten érhető a tudományos pontosság és a nehezen szavakba önthető személyesség kettőssége. Szép művek, gyakorta derűsek. Megkockáztatjuk: időtlenek. Amelyek alaposan összekuszálják az időről szerzett tapasztalatainkat.
