Bereményi Géza jó dramaturg és jó történetmondó; ezt tudjuk jó néhány filmjéből (most csak az Eldorádó, a Megáll az idő, A tanítványok jut eszembe hirtelen, A Hídember még véletlenül sem), és kompakt kis darabot írt Az arany ára címen az Eldorádóból, meg Szabó Magda Az ajtó című kisregényéből.
Szabó Magda különben is szellemi rokonának tekinthető ebben a vonatkozásban, de van előd is, például Jókai. Mert hát kicsit jókais is ez a Kincsem-darab, és nemcsak azért, mert a rosszra csábító végzet asszonya egyenest Plankenhorst Alfonsine-t idézi, hanem mert épp oly nehézkesen lehet színpadi jelenetekké írni őt is, mint ezt a darabot. Marad hát a legősibb dramaturgiai fogás: a jelenet végén sötétben kimennek a szereplők, szól Horváth Károly stílusos zenéje ezerrel, és közben leereszkedik a következő jelenethez tartozó háttérfüggöny, és még a szereplők is beólálkodnak...
Mármint Kincsemet, a lovat leszámítva, mert ő megáll a jobb első járásban, oda beszélnek hozzá.
Bereményi majdnem végig rendesen megírta a darabot: vannak benne konfliktusok meg fordulópontok, csak a végét nem írta meg rendesen, vagy inkább sehogyan sem; a ruhatárnál közösen rakják össze a nézők, mi is történt Kincsemmel a híres, holtversenyre elcsalt baden-badeni verseny után, ahol aztán az újrafutásnál persze ismét fölényesen nyert, de utána a gazdája leül a színpad elején, és a mögötte áthaladó asszony, a tréner felesége két mondatban ugrik vagy tíz-tizenöt évet.
Aztán Bereményi fogta a saját darabját, és meg is rendezte, illetve nem rendezte meg, mert azt mégsem nevezhetjük rendezésnek, hogy nem ütköznek össze a színészek sem a színpadon, sem a járásokban.
A Thália Színház bemutatója ezzel a múlt század utolsó harmadában játszódó sztorival nem a történetiséget, hanem sokkal inkább az időtlenséget, mármint az időnélküliséget árasztja. Színházilag, mármint. Ha ugyanis nem tudnám pontosan, hogy akkoriban még nem jártam színházba, hihetném, hogy a hatvanas éveket írjuk, mert az akkori vidéki előadásokról készült fényképeken látni ilyen fotózott (akkor még festett) háttérfüggönyöket, kockás padlóval és díszes kastélyszobával, meg a Festetics-kastély park felőli frontjával, mint most, Csikós Attila díszletén.
És akkor jön Gáspár Sándor, aki már Az arany árának színpadi változatát is elvitte a hátán annak idején a Bárka Színházban, és elviszi ezt is. Úgy teszi oda Blaskovich Ernőt, a Kincsem tulajdonosát és tenyésztőjét, és úgy mutatja meg a szenvedély mindenekfeletti eluralkodását, a sikerbe való belemámorosodást, hogy a történet mögé mélységet is teremt a figurának.
Gubás Gabi Zichy Margitot, a lovakba ugyancsak belebódult, a férfiakat könnyedén váltogató grófnőt hozza, Molnár Piroska a tréner feleségének a szerepében két-három kellemes villanást, és ami a színészi játékot illeti, a többi alakítás a pasztelltől a kínosig terjedő skálán találja meg a helyét.
A Tháliának ezzel a gonddal lassan meg kellene birkóznia: egyrészt nehézsúlyú színészeket, másrészt sztárokat, harmadrészt alig nézhető színpadi munkásokat alkalmaz. Együttes színpadra engedésük az eltérő kvalitások kölcsönös leleplezésének demonstrációja.
