De hallottam, amint egy kutató megjegyezte: ha kiadnák a huszadik századi népirtásokat összefoglaló tanulmánykötetet, abból kiderülne, hogy a nácik és barátaik által leölt 5-6 millió zsidó csak egy töredék a tragédiatengerben. Minek akkor erről annyit beszélni?
Családi memoárok
Az áldozatok emlékeit jobban ismerjük. Könyvek, filmek, képzőművészeti alkotások sokasága próbálja az ő emlékeik alapján visszahozni a visszahozhatatlant, ábrázolni az ábrázolhatatlant.
És a hóhérok? Ők hogyan látták az eseményeket? Mit hihetünk el nekik? És mit mondtak el a családjuknak?
Hiszen ma már az elkövetők gyerekei is idős emberek. Hartmut Topf nyolcvan körüli, jó erőben lévő férfi. Ő egy fotón fedezte fel a nevét, ami egy koncentrációs táborban készült. A krematóriumon ott állt a büszke jelzés, hogy ezt a Topf cég készítette. Megdöbbent. Ő ugyan tudta, hogy családja, több nemzedékkel előtte nagyon jelentős iparvállalatot alapított, de erről a termékükről nem tudott. Az erfurti Topfok kazánokat, sörfőzdei berendezéseket gyártottak. Topf úr fontosnak tartja megjegyezni, hogy a család kettévált, az ő ága már kiszorult az 1876-ban alapított J. A. Topf und Söhne cégből két nemzedékkel az ő születése előtt. De a név az név. Újságíró volt, nyomozni kezdett.
Nem volt könnyű, mert Hartmut 16 évesen elhagyta az akkori NDK-t. A kilencvenes évek után tárta fel a családi történet nagy részét. Előbb azonban fel kellett kutatni a cég nyomait, meg kellett találni az egykori munkatársakat, cégvezetőket. Az NDK-ban a Topf céget államosították, majd áttelepítették a gyártást Erfurtból Zwickauba. Topfék a húszas években kezdtek krematóriumokat gyártani. Igényes cég lévén, ők adták a szabványt. Amikor 1939-ben Buchenwaldban járvány tört ki, az SS krematóriumot rendelt tőlük. Ekkor jött el a cég számára az új fellendülés kora. Egymás után szállították Dachauba, majd Auschwitzba, Belzecbe a halottégető kemencéket. Karl Prüfer, a főmérnök későbbi vallomásában elmondta, hogy ötször járt Auschwitzban, mindent tudott arról, hogyan és milyen céllal működnek a termékei.
A Topf család nem volt náci – mondta el a távoli rokon. Őket csak az üzlet érdekelte. A mérnököket sem a zsidógyűlölet vezette. Ők a műszaki kihívásnak akartak megfelelni.
Hartmut Topf nyomozásának eredménye először egy ideiglenes kiállítás volt a végső megoldás iparosairól. A kiállítási anyag Erfurtba került, oda, ahol egykor nyolcvannál több krematóriumot gyártott a neves cég a haláltáborok számára. Topf nem érzi magát felelősnek azért, amit távoli rokonai tettek, de azt akarja, hogy a tett emlékezete fennmaradjon.
Bonyolultabb viszonyban van családjával és önmagával Martin Pollack. Az osztrák író, újságíró egész élete családja életének, elveinek és történetének tagadása. A most 71 éves férfi biológiai apja Gerard Bast náci háborús bűnös volt. Dr. Bast SS-Sturmbannführert egy tiroli embercsempész ölte meg 1947-ben, amikor vissza akart szökni Ausztriába, hogy családját Dél-Amerikába vigye. Bastnak hosszú a bűnlajstroma. Linzben a Gestapo főnöke volt, majd szovjet, lengyel és szlovák területeken vezényelt különleges osztagokat. Az volt a feladatuk, hogy a helyi lakosság körében rettegést keltsenek, és ezért alkalomszerűen gyilkoltak. Pollack megírta apja történetét, és dokumentumokból megtudta, hogy Radziejowicében egy lengyelországi kastély udvarán teljesen értelmetlenül kivégeztetett egy csoport lengyel túszt. A helyiek semmit sem tudnak már az ügyről. Pollack nagy nehezen talált egy tanút, aki ministránsfiúként jelen volt az áldozatok kihantolásánál. A mai napig nem érti, miért hallgattak a szemtanúk is a bűnről.
|
Naplemente a jeruzsálemi Olajfák hegyén a zsidó temetőben. Az emlékezet fegyver
Balogh László / Reuters |
A tettesek emlékezetét a családja történetéből ismeri. Nagyapja és apai rokonai mind nácik voltak, sőt az SS tagjai. Végig tagadták, hogy bármilyen bűnt követtek volna el. A rasszizmus átitatta őket. A nagyanyja kétségbeesett, amikor unokája szlavisztikát kezdett tanulni. Sőt. Pollack szerint rokonai tipikus módon áldozatként tekintettek magukra. A háború után pár évig elviselt korlátozásokat nagy méltánytalanságnak tartották. Ez szerinte tipikus osztrák attitűd, nem csak a náciké, Ausztria, az osztrákok: áldozatok. Emlékeztetnek arra, hogy a nácik az Anschlusskor megszállták Ausztriát, de arról nem szeretnek beszélni, hogy a tömeg boldogan üdvözölte őket, és az osztrák hadsereg részéről egy puskalövés sem dörrent. A háborús bűnösök között, az SS-ben az osztrákok „túlreprezentáltak” voltak, amire ebben a mártírszerepben szintén nem volt szokás magyarázatot keresni. Pollack szereti idézni a vicces értelmezést, miszerint
Ausztriában igyekeznek elhitetni a világgal (meg persze magukkal is), hogy Beethoven osztrák, Hitler pedig német volt.
Pollack a régi Galíciát, a soknemzetiségű világot kutatja, arról ír, lengyelből, oroszból fordít és a burgenlandi Szenteleken (Stegersbach) lakik.
A politikai emlékezet
A politikusok Ausztriában is praktikusan kezelik az emlékezetet. Dr. Heinz Fischer, osztrák szövetségi elnök vállalkozott arra,hogy személyesen nyissa meg a konferenciát. Élt az alkalommal, hogy elmagyarázza, miért olyan lukas Ausztria hivatalos emlékezete. A lényeg: a szövetségeseknek a háború alatt Moszkvában kiadott nyilatkozata megígérte, hogy vissza fogják állítani Ausztria államiságát, s egyben az országot Hitler első áldozatának nyilvánította. Az első áldozat teóriája jól jött: elfedte a valóságot. A köztársaságot a koncentrációs táborokból szabadult politikusok alapították újra, akik emlékeztek az első köztársaságot szétszaggató ellentétekre, amelyek az 1934-es polgárháborúhoz, az ausztrofasiszta rendszerhez, majd az Anschlusshoz vezettek. Ezért – magyarázta az elnök –, az osztrák politika
egyik fő elve az lett, hogy ne foglalkozzunk a múlttal, kerüljük az ellentéteket, s lehetőleg egyezzünk ki egymással, hogy a vesztes se érezze veszélyeztetettnek magát.
Ez lett az évtizedekig működő hatalommegosztás, a Proporz-rendszer alapja. Ahol viszont nem emlékeznek, ott nem lehet a dolgokat feltárni és a megismétlődésüket elkerülni.
És Ausztria, ahol a szélsőjobboldal újra és újra szép eredményeket ér el a választásokon, nehezen is birkózik meg ezzel a feladattal. Ha egyszer ez az ország áldozat volt, akkor itt nincsenek nácik, akkor Hitler, Eichmann, Kaltenbrunner és a többi osztrák bűnös – nem osztrák. A politikai amnézia tükröződik az iskolai oktatásban is. A megkérdezett osztrákok 60 százaléka „erős személyiséget” akar látni az ország élén, és 42 százalékuk megértően viszonyul a hitleri rendszerhez –látják benne a jót. 2013-ban a megkérdezett osztrákok több mint fele úgy gondolta, ha lenne náci párt, jó eséllyel indulhatna a választásokon. De persze az is jogos felvetés, hogy talán éppen a múlt kozmetikázása segítette Ausztria háború utáni fejlődését, s tette Európa egyik leggazdagabb, nyugalmas országává. Egy időre.
Mesél a bécsi utca
A politika a társadalom emlékezetvágyait is tükrözi. Egy kurta séta Bécs belvárosában a Ringtől a Schwarzenbergplatzig,rengeteget elmond erről és az emlékezet állapotáról. Elmegyünk a Hősök kapujához, amelyet még I. Ferenc császár emeltetett a lipcsei csata, a Napóleon elleni háborúk hőseinek. Aztán a diadalkaput arrébb helyezték, és a múlt században átépítették első világháborús emlékművé. A kapu egyik oldalán van a „kripta” az első világháborús ismeretlen katona sírjával. Ez felettébb látogatott hely. Megmutatják a turistáknak, hetente miséznek, itt koszorúznak a külföldi vendégek és az osztrák politikusok. A másik oldalon van a szinte mindig zárt emlékmű, amelyet a nácizmus ellen fellépő osztrákoknak emeltek.
Vezetőnk, a bécsi egyetem történésze azt mondja, erről a helyről a bécsiek alig tudnak,
a kaput csak külön kérésre nyitják ki.
Ahogy a diadalív tetejét sem nyitják meg a látogatók előtt. Ott a Habsburg-birodalom csatáira, hadvezéreire és katonáira emlékeztető domborművek láthatók. A diadalkapu mellett egy másik emlékmű a mai osztrák hadsereg halott katonáira emlékeztet. Tovább megyünk, és eljutunk a Ballhausplatzra. A mai külügyminisztérium és az elnöki rezidencia előtt szürke X van kirakva nagy betontömbökből. A tetején egy vers: mindig egyedül. Csak felülről olvasható. Az emlékmű a „nemzetiszocialista katonai igazságszolgáltatás” áldozatairól emlékezik meg. A bécsiek dezertőr emlékműnek nevezik. Évtizedekig küzdöttek, mire rehabilitálta az osztrák állam azokat, akik nem akartak meghalni Hitlerért. És még sok év eltelt, mire elkészült ez a mű. Pár perc séta, és elérünk a Háború és a fasizmus ellen nevet viselő emlékműhöz. Kőkapu emberi testekből egy 1945-ben lerombolt ház helyén.
|
Zsidók sírkövei 2010-ben a bécsi központi temetőben. Ausztriában tipikus attitűd, hogy az osztrákok áldozatok
Lisi Niesner / Reuters |
Az egyik tömb a zsidók sorsát és pusztulását ábrázolja. 1991-ben készült el. 12 évre rá Alfred Hrdlicka, a szobrász egy bronztömböt helyezett el a kapuval szemben. Ha közelebbről nézzük, látjuk, hogy egy öreg szakállas zsidót ábrázol. Arra emlékeztet, ahogy az Anschluss után arra kényszerítettek zsidókat, hogy fogkeféikkel pucolják a bécsi utcát. Ezt jóval később formázta meg a szobrász. A szoborra szögesdrótot hurkoltak. Nem jelképnek, hanem azért, hogy visszatartsák a vidám városnézőket, akik ráültek, és ott fényképezkedtek. Most egyébként odahelyeztek egy ideiglenes vetítőt, ahol látjuk, miként reagáltak a bécsiek az utcát pucoló szomszédaik látványára. Jókedv, felhőtlen boldogság árad a képekből. Részvevő arc nincs.
Aztán még elmegyünk a szovjet hősi emlékműhöz. Ilyennel tele van a térség. Bécs ostroma után három hónappal már állt. Az emlékmű túlélt minden váltást, a szovjetek 1955-ös kivonulását, a Szovjetunió szétesését is. Az osztrákok meglehetős közönnyel nézik, de nem okoz nekik gondot. Nem piszkálják, és a Bécsbe települt sok ezer, vagy sok tízezer orosz időnként hazafias megemlékezéseket tart itt. Ez az ő emlékművük.
