És még annál is több. Gyűjteménygyűjtő, múzeumhalmozó – írták róla, és ennél találóbban nem lehetne összefoglalni, mivel is foglalkozik Túri Török Tibor, aki Keszthelyen hét igen furcsa múzeumot működtet. Budapesten született, fiatal korában főképp a rajz és a festészet, majd a rockzene érdekelte; igazi művészlélek volt. Hogy miért lett végül gépészmérnök, arra jószerével maga sem tudja a választ, hiszen amikor huszonévesen az egyik somogyi falu mezőgazdasági szakiskolájában műszaki ismereteket tanított, azonnal rajzszakkört szervezett, néprajzzal kezdett foglalkozni, és megszállottan túrta a környékbeli falvak házainak padlását régiségek után kutatva.
Később Keszthelyre költözött, ahol 1999-ben, elsőként a népviseletes babák múzeumát nyitotta meg. Versenyt hirdetett, és díjat ajánlott fel azok számára, akik a hazai és a határon túli magyarlakta területek népviseleteit megvarrják az általa készíttetett 70 centiméteres babákra. Közel 200 szebbnél szebb ruha érkezett Erdélyből, a Felvidékről, Kárpátaljáról, Délvidékről és persze Magyarországról. Ma már 700 rend ruha van a birtokában, ezekhez kerültek aztán eredeti falusi házak alapján készített jókora makettek is.
A látogató beleszagolhat a magyar népi kultúrába. – Nekem ez a magyarság, nem a melldöngetés – mondja Túri Török Tibor, és mi nem vitatkozunk. Átsétálunk aztán abba a kiállítóhelyiségbe, amelyben a világszerte híres, Guinness-rekorder Csigaparlament látható. Döbbenetes építmény, az emberi türelem emlékműve. Bizonyos Miskei Ilona néni készítette, aki 1975-től 14 éven át – igen, igen: csigalassúsággal… – vacakolt azzal, hogy négy és fél milliónyi, 28 millió éves pannon-tengeri csigát összeragasztva megépítse a világon egyedülálló makettjét.
A terem nagyságú különleges építményt egykor a televízióban mutatták be, onnan ismerte meg az ország. A legendák szerint annak idején még Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke is meglátogatta a nénit, és azt ígérte neki, hogy a Csigaparlament helyet kap az igazi Parlamentben, de aztán elszállt a rendszer, losonczipálostul, ígéretestül, mindenestül. Végül a fantasztikus csigaház már senkit sem érdekelt, darabjait a készítője különféle fészerekben, tyúkólakban, kamrákban tárolta.
Túri Török Tibor érdeklődni kezdett irántuk, és fél évig tartó alkudozást követően megvásárolta. Váltunk néhány szót Miskei néniről is, akiről kiderül, hogy nem szerette az őt faggató újságírókat, és nem szerette a felhajtást. És persze kinevette a falu, nem értették, miért nem kukoricát kapál, mi haszna a fura művészkedésnek. – Néha rólam is hasonlókat mondanak – bólint Túri Török. – Ismerem az érzést…
Túri Török Tibor harmadikként történelmi panoptikumát nyitotta meg, amelyben több mint félszáz király, író, költő, hadvezér, politikus panoptikumfigurája látható. A jelmezek Wieber Marianna jelmeztervezőt dicsérik, a figurákat szobrászok készítették el. Volt, aki sablon alapján ontotta a királynékat, de akadt, aki olyan élethű hadvezért készített, hogy a látogatók a mai napig köszönnek neki. Következett a kínzóeszköz-múzeum, amely azért készült el, mert Túri Török egy alkalommal fültanúja volt annak a párbeszédnek, amikor egy pedagógus a főutcán azt kérdezte Keszthelyen kiránduló diákjaitól: Hová szeretnétek menni, a népviseleteket bemutató vagy a kínzóeszköz-múzeumba?
|
Túri Török Tibor hét múzeumot működtet Keszthelyen
Veres Viktor |
A gyerekek természetesen a kínzóeszköz-múzeumot választották. Csakhogy azt egy pesti fiatalember üzemeltette, és ez nem esett jól Túri Török Tibornak, nyitott hát egy hasonlót ő is. Múzeumhálózatát ma már részben éppen ez tartja el. Látható benne egyebek mellett a vas szűz, a szöges trón, a guillotine, a karóba húzó készülék és persze a villamosszék. Amúgy a múzeum cseppet sem félelmetes, sőt. Van benne valami karikatúraszerű, amint Báthory Erzsébet éppen egy szűz frissen csapolt vérében fürdik, vagy amikor egy keménykalapos, cvikkeres, bamba hóhér villamosszéket üzemel be. – Viccessé szelídített gonoszság mindannyiunk okulására – foglalja össze a múzeum tulajdonos a kínos kiállítást.
Három éve nyílt meg a Vidor játékmúzeum, amely ma már annyira zsúfolt, hogy két játék közé jószerével egy papírlapot sem lehet becsúsztatni. A tárgyak egy részének már csak a plafonon jutott hely. Látunk ódon különlegességeket is, például az 1800-as évek végéről származó, gyertyával működő laterna magicát, de ott van a moncsicsi-, babaház-, pléhjáték-, mackó- vagy kisautó-gyűjtemény, és aki kicsit odaadóbban járja körül a múzeumot, rácsodálkozhat az Állami Pénzverdében (!) készített kisvasutakra, észreveheti azt a Rendőrség feliratú, szovjet gyártmányú matchboxot, amelyet Túri Török Bulgáriában (!) vásárolt egy ajándékboltban. Vagy azt a méretes fabuszt, amelyet a pécsi piacon előbb ötvenezerért nem akart megvenni, hogy végül, engedve gyűjtőszenvedélyének, később megvásárolja százért…
– Nem vettem észre, és elkezdtem a játékot is gyűjteni, most tizenhatezer található a múzeumban – mondja. – Igen nagy kedvvel, sok bohémsággal rendeztem be, és talán nem is rosszul. Örömmel osztom meg másokkal a játékok világát, láttára ők is bújjanak ki a bőrükből, ne csak én. Jött a középkori erotikus panoptikum. Boccaccio, Voltaire, Rousseau történetei alapján készített litográfiák szolgáltatták a mintát a buja pincében látható jelenetekhez. És igen: ha ezt a múzeumot úgy képzeljük el, ahogy, akkor nem tévedünk. Fülledt erotika, kendőzetlen malackodás, mondjuk úgy: nincs szükség a fantáziánkra.
– Az osztrákok szeretik, a németek nem annyira, a férfiak gátlásosak, a nők nem sokat gondolkodnak azon, hogy megnézzék-e – foglalja össze.
Végül meglátogatjuk a nosztalgiamúzeumot is. Mintha valaki összezsúfolta volna a bolhapiacok teljes választékát, azt megszorozta volna kettővel, hogy aztán az egészet négyzetre emelje. Kesztyűvasalók, házi kávépörkölők, lövészárokban, töltényekből készített dísztárgyak, bélyegnedvesítő készülék, nyírfakéreg tábori levelezőlap, szemfelszedő gép, tábori telefonközpont, bambisüveg, Kont Oszkár komplett szikvíztöltő berendezése, munkásőr-egyenruha, huszárviselet és egy páncél. Valamint a meghökkentő csehszlovák kéjszerkezet.
A játékmúzeum része a giccskiállítás, amely még a tulajdonos szerint is botrányos, felháborító, émelyítő és borzasztó. Egyenesen az ízlésrendőrségért kiált: otromba, mókás, mosolyt fakasztó dísz- és ajándéktárgyak tömkelege. Túri Töröknek ezeken kívül a balatonszentgyörgyi Csillagvárban is van egy múzeuma, amely a végvári vitézek életét idézi, valamint Hollókőn, amely palóc népviseleteket mutat be. Azt mondja: múzeumai csordultig vannak már, az emlékezés valamennyi kamrája megtelt. Most ismét a művészet érdekli, pontosabban a szobrászat.
Napi tíz órát foglalkozik ezzel, ügyesen formázza élethűre az arcokat. De mert ő képtelen lelassulni, tucatszám gyártja a költőket, hadvezéreket, nemzetünk óriásait, nagyjait és kicsit kisebbjeit. Hogy talán ők is bevonuljanak később egy újabb kiállítótérbe. Túri Török Tibor múzeumaiban káprázik a szem, kiélesedik a belénk épített nosztalgiaszenzor, és megerősödik bennünk egy régi gondolat: a történelem nem súlyos háborúkkal, nagy ívű átrendeződésekkel, sorsfordító találmányokkal és megválaszolhatatlan filozófiai problémák halmazával írható le. Sokkal inkább pici, a gyermekkort, a mindennapokat meghatározó apróságokkal, mulatságos szöszmötöléseink lenyomataival. Ezek láthatók Keszthelyen.
