galéria megtekintése

Az elsüllyedt város

1 komment


N. Kósa Judit

Hát ez a kupola? Ez hogy kerül ide? – még ki se nyitottam Tomsics Emőke könyvét, a Budapest Atlantiszát, máris leragadok egy képes rejtvény mellett. Az épülő régi Erzsébet híd pesti környezetét ábrázolja a címlapra került fotó, a pillér formájú állványerdő balján a Belvárosi templom, jobbján az Osztálysorsjáték palotája áll. Mögötte pedig, úgy nézem: a Duna utcában egy csillogó hagymakupola vonzza a tekintetet.

Az előző századfordulón járunk, a „régi Pestet" már nagyrészt lebontották, de hát ilyen égbe szökkenő épület, efféle pazar kupolával nem is létezhetett a barokk Rózsa tér–Sebestyén tér környékén, ahová a rejtélyt tippelem. Netán egy olyan házhoz tartozna, amely a második világháború után esett áldozatul a dózernek? Akad abból is bőven: a ma Március 15. térként ismert pusztaság a híd jobbján egykor pompás palotákkal volt tele. Aztán egyszer csak megtalálom: a kupola egy másik fotón odalátszik a Kossuth Lajos utcára, azonosítható, hogy a déli Klotild-palotával átelleni házat ékesíti. Ez a Takáts-ház, egy gazdag csemegekereskedő építtette, aki a legenda szerint a vagyonát akarta fitogtatni a csillogó kupolával. Az épület kétéves volt, amikor a fotó készült, és áll ma is, igaz, a díszei valamelyest megfogyatkoztak. De a tető alatt látható elefánt meg az alsó szintet egykor bérlő Zsolnay-üzemre utaló fazekasfigurák legalább megmaradtak.

A kupola körüli nyomozásom mindenesetre alátámasztja, sőt – a XX. századi változások tekintetében – ki is tágítja Tomsics Emőkének azt az állítását, hogy bármilyen furcsán hangozzék is, Pest történelmi belvárosát megdöbbentően kevéssé ismerjük. A szerző egyik tétele éppen ez, hogy a kortársak szemében a zegzugos, ódon, középkorias hangulatot árasztó városrész semmiféle értéket nem képviselt, és ha Toldy László főlevéltárnok 1894. december 9-én nem hívja fel a városi tanács figyelmét, hogy legalább fényképeken meg kellene örökíteni a részben már lebontott negyedet, akkor valószínűleg semmilyen dokumentum nem állna rendelkezésünkre az elpusztított utcákról. Így viszont kiküldték Klösz Györgyöt, aki a kisvárosias terek és a girbegurba utcák mellett rögzítette magát az elmúlást is: és a megbontott tetőket, a végeladást hirdető cégéreket és a köztük számkivetettként tébláboló polgárokat.

 
Az elmúlóban lévő régi Belváros 1901 telén
Az elmúlóban lévő régi Belváros 1901 telén
Magyar Nemzeti Múzeum

Egy évszázad távolából és egy Ráday Mihállyal gazdagabban manapság szokás azon morfondírozni, hogy eleink hogyan voltak képesek ilyen barbárságra, hogyan nem látták meg a múlt pótolhatatlan relikviáit azokban a házakban, amelyeknél messze értéktelenebbeket is műemlékként dédelgetünk manapság. Tomsics Emőke könyve viszont éppen azt bizonyítja, hogy a kor egyszerűen alkalmatlan volt az efféle gondolkodásra. Budapest fejlődött, önmagát mielőbb világvárosnak szerette volna látni, elbűvölte minden, ami új és modern. És az 1890-es évekre egyszer csak azon kapta magát, hogy az egyik oldalon ott volt a nyílegyenes Andrássy út fényűző palotáinak sora meg a Nagykörút kényelmes, komfortos, lifttel és fürdőszobával megépített házainak füzére, a másik oldalon pedig a kétszáz év történelmét hordozó, de egyébként kissé dohszagú és még a folyóvizet is nélkülöző belvárosi zárvány. Abban a városban, ahol az anzikszokra is a Sertésvágóhíd meg az Elevátor fotográfiája került fel, s ahol Hevesi Lajos bedekkerében a nem kortárs építészet kizárólag a „rozzant" vagy „silány ízléssel épült" jelzőt tudta kiérdemelni, nem csodálkozhatunk azon, hogy még a régi pesti Városházáért sem hullajtott senki egy, akárcsak egy könnycseppet is.

A Budapest Atlantisza úgy követi végig a pusztuláshoz vezető út évtizedeit, hogy közben megismertet azzal is, ami elpusztult. Tomsics Emőke a források széles skáláját használó, számos sosem látott fotót közlő, imponáló jegyzetapparátussal kiegészített kötetében vezetett túrát tart a régi pesti Belvárosban, majd a korabeli újsághírek segítségével ablakot nyit az ottani úri világba és a kellemetlen hétköznapokba is. Megmutatja, fontos közintézmények és jó közlekedés híján hogyan vesztette el a jelentőségét a városrész. Sőt azt is: miközben a főváros és az ország vezetése minden figyelmét az Újépület helyén megszülető új pénzügyi negyed megteremtésére fordította, hogyan sikkadt el az Eskü téri híd körüli városszabályozás kérdése. A folyamat összetett volt tehát, de a végeredmény magáért beszélt: a híd építése közben még javában folytak a viták a majdani hídfőről, nem létezett érvényes szabályozási terv, és az építészek helyett a tőke diktált. Példának okáért épp az elképzelésekben szilárdan meglévő, a bontások nyomán kialakítandó park tervét sodorta el elsőként a nagy befolyással rendelkező Osztálysorsjáték új palotája.

A századforduló körüli években a Belváros egyötöde, 140 ház semmisült meg annak ellenére, hogy 1891-ben még csak 35 épület lebontásával számoltak. Eltűnt négy tér, tucatnyi utca, a régiek mellett jó pár tíz-húsz éves bérpalota, temérdek jól ismert üzlet, a Kalap utcai madárpiac és a plébániatemplom is csak egész véletlenül menekült meg. Hogy nagyobb odafigyeléssel, városatyai előrelátással lehetett volna a régi és az új között okosabban is egyensúlyozni, arra csak a könyv unikális fotóinak egyike utal. A képen a Városház tér látható, abban a pillanatban, amikor még áll a Városháza, de már léteznek az új paloták is. Pompás, városi agóra – ahová hamarosan beépítik a piaristák brutális méretű új iskoláját.

Tomsics Emőke: Budapest Atlantisza

Városháza Kiadó, 2015

294 oldal, 7350 forint


 

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.