Még ilyen hülyeséget, hogy valaki egy elődöntő előtt patkoljon el!
Négyen gyűltünk össze a brazil–németre, mint mindig: Kárász Öcsi, Pék Jani, Balándi Géza és én. Kárász Öcsi volt soron, aki a vébé előtt
új tévét is vett a szépséghibásboltban, negyvennyolc colosat, laposat, alig fért el a kisebbik falon. Az egész spórolt pénzük ráment, Klárival szinte naponta veszekedtek emiatt,
de Kárász Öcsinek akkor ez nem számított, valamivel mindenképpen fel akart vágni előttünk.
A csoportmeccseket nagyjából nála is néztük, aztán jött a megszokott forgás, a döntőket viszont megint Öcsi foglalta le magának. Már épp elhelyezkedtünk a kanapén meg a fotelekben, az összeállításon vitáztunk, hogy én Fredet simán kihagynám a csapatból, egy rendes mozdulata nem volt, Pék Jani bólogatott, Kárászról meg folyni kezdett a víz, most jött el az ő ideje, valami ilyesmit mondott. Balándi a maga tanáros, gurgulázó hangján előadta, hogy a brazilokat az Európa-fóbiájuk akasztja majd meg, évek óta nem megy nekik a vébén komoly európai csapat ellen. Kárász Öcsi ekkor dőlt előre a fotelben, mintha csak jobban akarná hallani a tévébeli elemzőket, mert azokon legalább látszott, hogy értenek a focihoz, ezért nem szólják le a világ legjobb csapatát. Úgy is maradt végül abban a figyelő, ideges pózban, mindössze az arca lett egyre szürkébb, kifejezéstelenebb.
Igazából ezután már csak a kiabálásra emlékszem, ahogy Klári tehetetlenül rázza Öcsi testét, az meg nyaklik előre-hátra, mintha kihúzták volna belőle a csontokat, a lánya meg mentőt hív sírós hangon az előszobában.
Szerencsére mire átértünk Balándiékhoz, akik csak két utcával laktak lejjebb, még egy gól sem esett.
Mondtam is a fiúknak a lefújás után, tiszta mázli, hogy láttam, ami ezután jött, mert ha valaki meséli, hát nem hiszem el. Négy gólt lőni a braziloknak hat perc alatt, az már nem is művészet, hanem csoda. Mintha járnék a vízen. Pék Jani valami olyasmit morgott, talán jobb is, hogy Kárász Öcsi ebből már nem lát semmit. Belepusztult volna, mondta Balándi rezzenéstelen arccal.
A temetésre csak az asszonyok mentek el, mert Klári, hiába szóltunk neki,
megmakacsolta magát, pont a döntő napjára szervezte az egészet,
ráadásul Kárász szülőfalujában, Balatongyörökön tartották a szertartást, s akárhogy számoltuk, nem értünk volna vissza. Ott már mindenki arról beszélt, hogy egy aorta pattant meg benne, ahogy egy hangszeren enged a húr, és ezt már nem lehet javítani.
Igazából nem voltunk mi négyen országos cimborák. Meccseket néztünk együtt, a nagyobb tornákat, meg néha a Bajnokok Ligáját, hogy ne várjunk mindig két évet ebére, vébére. A Kék Seregélyből szoktunk át, kinőttük, ahogy Balándi mondogatta, mert egy idő után egyre több suhanc jött be, ittak, káromkodtak, a fociról meg fingjuk se volt. Kárász mondta, hogy akkor inkább menjünk át hozzá. A kilencvennégyes vébé ment akkor, Baggio kihagyott büntetőjénél már a nappalijában üvöltöttünk, Kárász letérdelt a tévé elé, az ilyesmit nem lehet elfelejteni. Azóta járunk össze. Arról mindent tudok, hogy Balándi az európai focit szereti, a szervezett játékot, a taktikai fegyelmet, és egy Kamerun vagy Nigéria teljesen kiborítja, de azt már meg nem mondanám, hogy mikor is van a születésnapja. Margit nem is nagyon hiszi, hogy mi a meccseken kívül alig beszélünk valamiről. Pedig így van. Persze néha elhangzik egy-egy mondat a szünetben, vagy amikor cserélnek, ápolnak valakit.
Pék Jani szólta el magát a svéd–hollandon 2004-ben, hogy ők válnak, amire hümmögtünk egyet, de aztán már arról volt szó, hogy az mégis botrány lenne, ha a görögök nyernék az ebét,
hiszen csak egy nyamvadt gólt hoznak össze meccsenként. Az is látszott, hogy közben Balándiéknak megindult a szekér, mert egyre drágább piákat hozott, viszkit meg tekilát, de el is vitte a maradékot, nem hagyta ott soha a palackot. Kárász meg épp csak egy üveg bort tudott hozni a németországi vébé után, kimértet, azt meg Pék Jani szagolgatta undorral Öcsi háta mögött, mert szerinte errefelé csak a legritkább esetben készül szőlőből a kannás bor. Én meg arról nem beszéltem, hogy sokat vacakol a tüdőm, fáj a hátam, szaggat, de orvoshoz nem megyek, mert az aggodalom bármilyen ráknál gyorsabban vinne el. Izgulós vagyok, az voltam már a suliban is, egy szó se jutott eszembe, ha hirtelen szólítottak fel. A fiúk csak annyit láttak az egészből, hogy néha nyögök, meg eltorzult arccal helyezkedem, így aztán mindenhol kikészítettek nekem egy párnát, és kész, megint beszélhettünk a lényegről, hogy Messiből sosem lesz gólkirály a vébén, pedig megérdemelne egy igazán jó csapatot maga köré.
Két éve készülök, hogy kimegyek Balatongyörökre, viszek valami virágot a sírra, és elmondom Kárásznak, hogy képzeld, Öcsi, a magyarok kijutottak az ebére. Marha nagy mákjuk volt, és szerintem egy pontot se fognak szerezni,
de ott vannak. Mindig mondta, hogy ő még a gatyáját is háromszínűre festené, ha még egyszer drukkolhatna az övéinek egy nagy tornán. Balándi persze előadta gurgulázva, hogy ennek semmi esélye, mert a mieink folyton eladják a fontosabb meccseket a selejtezőben, ekkor Kárász neki akart menni a szünetben, ott fogadkozott a konyhában, hogy bemegy, és lekever egyet a rohadt komcsijának. Hátha akkor nem lesz már olyan nagy spanyol drukker. Aztán minden átmenet nélkül sírni kezdett, én meg úgy néztem a konyhámban megkövülten, mintha hirtelen ledobta volna a ruháit, és ott állna egy szál semmiben.
Most meg úgy van, hogy nekem kellene összehívnom a csapatot a nyitómeccsre. Francia–román, hülye párosítás, nem is nagyon lehet drukkolni. Be se kell hunynom a szemem, hogy elképzeljem. Kárász Trianonra hivatkozva szentségelné végig a kilencven percet, Balándi kibontaná az aranyárban mért viszkijét, amiből csak ő tölthet mindenkinek. Pék Jani pogácsát hozna, az új felesége süti, nagy lehet még a szerelem, mert igen finom mindegyik. Mégse tudom felemelni a mobilt. Talán nem is várják, hogy csörögjek. Talán idén visszaszállingózunk a Kék Seregélybe, amit nemrég felújítottak, és állítólag elég pofásra sikerült. Talán meg sem ismerjük egymást a tömegben.
Ahogy a bíró belefúj a sípjába a nyitómeccsen, egyből tudni fogom: valakinek ott kellett volna maradnia, hogy fogja az Öcsi hideg kezét, ő is kiabáljon a feleségével együtt, meg amit ilyenkor szokás. Miközben persze azt is tudom, hogy fociban nincs barátság, ott csak az adott perc számít, a csel vagy a passz, hogy bejön-e a kötény vagy sem.
És bizonyos meccseket még a jóisten sem hagyhat ki.
Fáj a hátam. Margit szerint egyre görbébben járok, s ha így folytatom, akkor az orosz vébét se fogom megérni.
Tegnap magam sem tudom, miért, de hirtelen azt mondtam neki, hogy váljunk el.
Talán Pék Jani pogácsái jártak az eszemben, a nyugalom. Pedig félek a haláltól. De leginkább attól tartok, hogy nem lesz majd erőm a távirányító után nyúlni. Ülök majd a sötét tévével szemben, és nézem azt a derengő, elmosódott alakot a képernyő közepén. Akinek most az egyszer drukkolnom kellene. Pedig alig ismerem.
