Először Oroszország, majd 1935-től az egész Szovjetunió főügyésze lett. Sztálin pálcája, amellyel a Nagy Terrort levezényelte. Ő dolgozta ki a burzsoá igazságszolgáltatás forradalmi alternatíváját. Ennek három sarokpontja volt.
Egy: az ártatlanság vélelmének elutasítása; az ártatlanság bizonyításának terhe az ehhez szükséges jogoktól és eszközöktől megfosztott, s egyébként is a vádló hatalom szolgálatában álló védelemre hárul. Kettő: a bizonyítékok „királynője” a beismerő vallomás, tárgyi bizonyítékok nem szükségesek. Három: a beismerő vallomások megszületésének forradalmi célja szentesíti az elérésükre felhasznált eszközöket.
Ezek ősi elvek. Különböző formában, mértékben, de ezek érvényesültek és érvényesülnek évezredek óta mindenhol, ahol nem a polgári jogállamiság uralkodik.
A Nagy Terrorból a nagyvilág leginkább a kirakatba tett három moszkvai monstre pert látta 1936–38 között. A „tizenhatok” perét, melynek legfőbb vádlottjai Zinovjev és Kamenyev voltak; a „szovjetellenes trockista központ” perét, melynek keretében többek között Radeket, Pjatakovot és Szokolnyikovot lőtték agyon; végül a „trockisták és jobboldaliak blokkjának” a perét, melybe Buharin és Rikov halt bele, társaikkal együtt.
Visinszkijnek a Buharin-perben elhangzott vádbeszédéből idézünk: „Népünk és a világ valamennyi becsületes embere most az önök igazságos ítéletét várja. Mennydörögjön ez az ítélet hatalmas országunkban, mint új hőstettekre, új győzelmekre hívó riadó! Mennydörögjön ítéletünk, mint az igazságos szovjet büntetés frissítő és mindent megtisztító vihara! Egész országunk apraja-nagyja egyet vár, egyet követel: lőjétek agyon az árulókat és kémeket, akik eladták hazánkat az ellenségnek, lőjétek agyon őket, mint a veszett kutyákat! Népünk egyet követel: tiporjátok el az átkozott férgeket!, (mi pedig) haladunk tovább a múlt utolsó szennyétől, söpredékétől is megtisztított úton, szeretett vezérünk és tanítónk, a nagy Sztálin vezetésével előre, a kommunizmus felé.”
Ezeknek a pereknek a történelmi újdonsága abban állt, hogy egy politikai igények szerint konstruált, fiktív történetet jelenítettek meg, amelyben a halálukra váró vádlottak is eljátszották a rájuk osztott szerepeket.
Ez sokakat megzavart és megnyugtatott. Világszerte megkönnyítette a kommunistáknak és szimpatizánsoknak, hogy megőrizzék vakhitüket. „Létezik-e olyan testi, lelki vagy morális terror, amely ilyen viselkedésre kényszeríthetné a vádlottakat? (...) egy bolsevik inkább hagyta volna, hogy a GPU-s ügynökök ízekre szaggassák, semmint olyan tetteket valljon be, amelyeket nem követett el.” Így érvelt Upton Sinclair. E perek után a Szovjetunió legádázabb ellenségei sem kételkedhetnek a rendszerellenes összeesküvések létezésében. „Meg vagyok győződve róla, hogy ez az igazság, s hogy ennek az igazságnak a hangja még Nyugat-Európába, még az ellenséges olvasóhoz is eljut.” Így írt Bertolt Brecht. Feuchtwanger arról számolt be, hogy miután végigkövette a második pert Moszkvában, eloszlott minden aggálya, „mint a vízben feloldott só”.
Jelen volt Joseph Davies, az Egyesült Államok moszkvai nagykövete is, és úgy vélte, „ha feltételeznénk, hogy ezt a pert... előre megírták és megrendezték – akkor feltételeznünk kellene egy Shakespeare vagy egy Belasco zseniális képességeivel megáldott szerzőt a háttérben”.
Közvetlenül a perek után született egy remekmű, Arthur Koestler regénye, a Sötétség délben, amely feltárta a maga félelmetes mélységében és bonyolultságában azt a folyamatot, melyben a vádlottak pártszerűen szolgálva a pártot hagyták magukat feláldozni, „mert még a legjobbaknak is” súlyos bűnök, általuk feláldozott ártatlan életek nyomták a lelküket, „nem szabadulhattak múltjuktól, belegabalyodtak a hálóba, amit maguk szőttek kifacsart erkölcsük és nyakatekert logikájuk törvényei szerint; mind bűnösök voltak, bár nem abban, aminek elkövetésével a bíróság előtt vádolták magukat”. Koestler hőse, Rubasov írja naplójába bebörtönzésének ötödik napján: „Mi voltunk az elsők, akik a »fair play« tizenkilencedik századi liberális etikáját elvetve meghirdettük a huszadik század forradalmi etikáját. És természetesen helyesen cselekedtünk:
a krikettszabályok betartásával nem lehet megvívni a forradalmat...
A történelem arra tanított bennünket, hogy a hazugságok gyakran jobban szolgálják az ügyet, mint az igazság. Az ember ugyanis rest... Fenyegetésekkel és ígéretekkel lehet csak kivezetni a pusztából, s közben képzelt veszedelmekkel kell riogatni és nemkülönben képzeletbeli jutalmakkal kecsegtetni.”
Rubasov kihallgatója, Gletkin így érvel: „A tömegeknek minden nehéz és bonyolult folyamatra egyszerű, könnyen érthető magyarázatot kell adni... Ha valaki azt kezdené magyarázni az én falumbelieknek... hogy bizony, ti még nagyon lassan dolgoztok és nagyon elmaradottak vagytok a Forradalom ellenére is, azzal nem érne el náluk semmit. De ha azt hallják, hogy ti a munka hősei vagytok és jobban dolgoztok még az amerikaiaknál is, és hogy minden bajnak csak az ördögök meg a szabotőrök az okai, annak valami csekélyke hatása mégis van rájuk.”
|
| Fotó: Ria Novosztyi/archív |
A 30-as évek végére a lenini bolsevik élgárdából Sztálin kivételével lényegében nem maradt senki. Mindenkit kiirtottak, aki nem halt meg magától. A Párizsba menekült és a moszkvai perekben elhangzott állításokat rendre megcáfoló Raszkolnyikov gyanús körülmények között „öngyilkos” lett. Trockijt Sztálin ügynökei meggyilkolták.
A kiirtott elit irtózatos méretű jéghegy csúcsa volt.
Kivégeztek 3 marsallt, 13 hadseregparancsnokot és számos tisztet. A Központi Bizottság 139 tagja közül 98-at tartóztattak le, az 1934-es pártkongresszus 1966 küldöttje közül pedig 1108-at. A pártban, az állami intézményekben és a fegyveres erőknél végrehajtott tisztogatások során kb. ötvenezer embert végeztek ki. Szerte az országban háromfős rögtönítélő bíróságok percek alatt hoztak tömegével halálos ítéleteket.
A kivégzendők számát kvótákban határozták meg, amelyeket folyvást emeltek és túlteljesítettek.
Szovjet levéltári források szerint a Nagy Terror csúcspontján, 1937–38-ban másfél millió embert vettek őrizetbe és közel hétszázezret végeztek ki. Számos történész szerint az áldozatok száma ennél is jóval magasabb lehetett.
A Nagy Terror a nagyvilágban a nagy háború árnyékában nem váltott ki nagyságához méltó érdeklődést. A Sötétség délben 1940-ben jelent meg először Angliában. Nem aratott sikert. Akkor ott a hadra kelt Német Birodalom árnyékában nem volt időszerű a Szovjetunióból való kiábrándulás.
Az egymást követő belügyi és állambiztonsági vezéreket, Jagodát, Jezsovot, Beriját, Abakumovot, Rjumint mind-mind kinyírták (az utolsó hármat már Sztálin utódai), de Visinszkij a szovjet diplomácia vezetőjeként tárgyalt a nagyhatalmak vezetőivel. Ő irányította a szovjet részvételt a nürnbergi perben. Ő lett Molotov után a külügyminiszter, őutána pedig ismét Molotov.
Amikor Visinszkij a Szovjetunió ENSZ-nagyköveteként elhalálozott, az ENSZ-ben gyászülést tartottak a tiszteletére.
Ezen Eelco Van Cleffens, az ENSZ közgyűlésének holland elnöke méltatta az elhunytat. Azt mondta, akiknek alkalmuk volt őt látni, hallani, véle vitatkozni, „sohasem felejtik el gyors észjárását, mesteri érvelését, szónoki tehetségét, éleselméjűségét és iróniáját”.
„Kis János... mintha magával Andrej Januarjevics Visinszkij sztárügyésszel konzultált volna... Visinszkij alapművében (A perbeli bizonyítás elmélete a szovjet jogban, Akadémia, 1952) fejtette ki ismert és közismerten nagy hatású elméletét arról, hogy
a vádlottnak kell ártatlanságát bizonyítania.
Ezért véli úgy Kis János, hogy nekem kellene bizonyítanom, hogyan nem egyeztetek sem rendszeresen, sem rendszertelenül szerkesztőkkel a tévéhíradó tartalmáról.” Ezt Schmidt Mária írta 2001-ben. A Nyilvánosság Klub ülésén elhangzott, hogy Schmidt, aki ellen persze senki semmilyen büntetőjogi eljárást nem kezdeményezett, rendszeresen egyeztet a szerkesztőkkel a köztévé híradójának tartalmáról. A Magyar Hírlap beszámolt arról, hogy ez elhangzott. Schmidt azt követelte a laptól, világosítsa fel a lap az olvasóit, hogy ez nem igaz. Erre írta Kis János, milyen abszurd dolog egy laptól azt követelni, hogy igazítsa helyre, amit nem is ő állított, miközben Schmidtnek számtalan lehetősége van rá, hogy ezt az állítást visszautasítsa,
s a visszautasítását hitelesítse.
Dr. Völgyesi Miklós, aki 1957-től végigbíráskodta a Kádár-korszakot, az USA-ban vélte fölfedezni Visinszkij szellemét, mivel úgy tiltották meg magyar köztisztviselők (Vida Ildikó és társai) beutazását, hogy nem bizonyították a bűnösségüket.
Dr. Ibolya Tibor fővárosi főügyész a Biszku-ügyben született, az elsőfokú elmarasztaló ítéletet megsemmisítő másodfokú ítéletről állítja a Magyar Jog 2015/9. számában, hogy az Visinszkij önkényuralmi elveire alapul.
Tudniillik Visinszkij (és számtalan más jogász) szerint közvetett bizonyítékok alapján akkor lehet ítéletet hozni, ha azok zárt rendszert alkotnak. (Ami koncepciós perekben nem lehet gond.) Az ítélőtábla meg azzal indokolta az ítéletét, hogy a közvetett bizonyítékok nem alkotnak zárt rendszert. Dr. Ibolyának tehát az a baja Visinszkijjel, hogy túl erős bizonyítást követel, s így hagyja futni a bűnösöket.
Olyan is volt, akinek tényleg a veszélyeztetett emberek miatti aggodalom juttatta eszébe Visinszkijt. Ilyen cikkből vettük a Visinszkij-idézetet:
„Inkább tíz mást is főbe kell lőni, mint egyetlen kártevőt futni hagyni”.
A Beszélőben jelent meg 1990 januárjában ez a kis írás „nyi” szignóval, és Benkő Ferenc ezredes Magyar Nemzet-beli nyilatkozatára reagált. Azt mondta az akkori kémfőnök, hogy amikor megindult a magyarok menekültáradata Romániából, a Securitate átküldött velük ügynököket is kémkedni. Korábban visszazavartak mindenkit, aki akár kém is lehetett volna. De sajnos az utóbbi időben már csak ritkán és nagyon indokolt esetben volt szabad embereket visszatoloncolni. Mert az ellenzék balhézott miattuk.
Akkor a menekültek negyedét (!) űzték vissza a szekusok karjaiba.
Egy-egy esetleges román titkos ügynökre tehát rengeteg kiebrudalt ártatlan menekülő jutott. „Szegény Benkő ezredestől elvették azt a lehetőséget, hogy gyakran és indokolatlanul is bárkit kitoloncoljanak Romániába, mint ahogy 1989 elejéig, a magyar demokratikus ellenzék tiltakozásáig tették. (...) Benkő ezredes szűrőrendszere olyan logika szerint működött, hogy minél több menekültet toloncol vissza, annál nagyobb eséllyel keverednek a korpa közé a disznók, vagyis az ügynökök az ártatlanok közé. A magyar kémelhárítás két év alatt több ezer ártatlan embert adott át Európa legzsarnokibb rendszerének... E szervezet vezetőjének még ma sincs lelkiismeret-furdalása a bebizonyosodottan ártatlanok miatt sem. A magyar kémelhárítás feje öntudatlanul (?) a Visinszkij-doktrína alkalmazója lett.”
1989 decemberében a Ceausescu-diktatúra összeomlott. Sok minden omlott össze vele. Véget ért a magyar diktatúra és a román diktatúra titkos háborújának és titkos összjátékának hosszú, sötét korszaka. Erről szól majd Hóláncunk decemberi szeme.
