Bottoni kutatói attitűdje ebből a szempontból igazi tabula rasa. Olyan tükröt tart elénk, amelyben előnyös és hátrányos vonásaink új szögből tárulnak föl. Műve magyar kiadásának előszavában a szerző jól átgondoltan figyelmeztet arra, hogy országunk „nem »önmagáért« létezik, hanem a kelet-európai régió szerves része”. Tisztában van azzal, hogy nálunk még ma is sokan az „extra Hungariam…” bűvkörében élnek. Ami elég nyomasztó anakronizmus.
Komoly értéke tehát a könyvnek, hogy a hajdani kelet-európai tömb valamennyi országának párhuzamos – egyben összehasonlító – történetét nyújtja. Amiből kiderülhet, hogy egy-egy rövidebb periódusban a lényegi hasonlóságok ellenére, milyen különbségek voltak az egykori szocialista táboron belül. Ezek – a kortársak számára – nagyon is fontos distinkciók: a benne élők tudták (ma is tudják), a mindennapok nívója, relatív háborítatlansága szempontjából micsoda különbség volt, mondjuk, a nyolcvanas évek Magyarországa és Romániája között.
A szovjet tömbön belül a szabadság nüansznyi eltéréseinek, többleteinek is óriási közérzetjavító hatásuk volt. Bottoni jól tudja, hogy régiónk elmúlt fél évszázadának számos eseménye, fontos alakjának értékelése tekintetében nemhogy társadalmi, de kutatói konszenzus sincs, ezért kellően óvatos, esze ágában sincs darázsfészekbe nyúlni.
Korrekten ismerteti az eltérő álláspontokat, s következetesen kerüli a markáns, netán radikális állásfoglalásokat. Amiből persze egyértelműen kiderül: jól ismer bennünket.
A szakember felelőssége azonban nagyon is határozottan szólal meg akkor, amikor régiónk legégetőbb problémáira hívja fel a figyelmünket. Műve zárórészében három aktuális kihívást említ: a fiatalok kivándorlása, a népességcsökkenés és a roma népesség integrációja. Csak egyetérteni tudunk a szerzővel: ezek valóban súlyos stratégiai gondok, mindenképp napirenden tartandók.
S bizony megfontolásra érdemes a szerzőnek a romák ügyében tett – igen határozott – állásfoglalása: „A társadalmi kirekesztésért és a kilátástalannak tűnő integrációért részben a többségi társadalom a felelős, amely nem érti a roma népesség speciális helyzetét, és rájuk hárítja a társadalmi diszfunkciókért való felelősséget. A felelősségnek nem kisebb hányada azonban a roma lakosságot, ezen belül pedig a roma közösségeket máig utáló, klánszerűen szerveződő eliteket terheli.”
A felelősség arányait illetően lehetne ugyan vitánk, ám abban, hogy a megoldás együttes cselekvést követel, semmiképp sem. De Magyarországon egyelőre pusztán ahhoz, hogy e kihívásokkal érdemben szembenézhessünk, egyéb teendőkre kellene összpontosítanunk: elég belenézni lapunk bármelyik számába, hogy pontosan tudjuk, melyek is ezek. Bottoni talán nem is gondolt erre: könyvének címe – fura módon – ma nagyon is aktuális.
Stefano Bottoni: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig, ford.: Andreides Gábor, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet, 2014, 364 o.
