Augusztus

Talán felesleges mondanom, hogy egy hotelben laktunk, egy dombon, egy szecessziós villában a völgyben fekvő város fölött, ahol Strandanyó autóját némi euró fejében a villa szűkös kertjében helyeztük – akkor még nem tudtuk – vitatható biztonságba. Vasárnap volt, olyan madárcsicsergős csend és béke, amit az Isten is kiránduláshoz teremtett volna, ha az autónk elé nem álmodja meg azt a másfél tonnás, aranyszínű BMW terepjárót, csicseregtek a madarak a prágai rendszámú BMW fölött, és a recepción egyedül egy vékonyka lány, Frantiska dolgozott. Nagy idők nagy embereket kívánnak, fel nem ismert hősöket, mint ez a Frantiska, aki a felé közeledő Strand­anyó láttán ekkor még nem sejtette magáról, honnan is sejthette volna, hogy hamarosan egy allergiás roham okozója lesz, mert Strand­anyó úgy általában kedves ember, udvarias és precíz sváb, viszont egyáltalán nem osztja azt a véleményt, hogy nem lehet mindenki okos ezen a világon, ellenkezőleg, a mensás IQ-jával idegrohamot kap a hülyeségtől. Amikor megkérdezte Frantiskát, hogy mégis mi folyik itt, a szegény lány csak hebegett-habogott, és én már láttam, hogy Strandanyó arca kipirosodik, és hamarosan tüzet okád majd, mert egyértelmű volt, abban a pillanatban végérvényesen megállapítást nyert, hogy Frantiska személyé­ben egy notórius hülyével és idiótával van ­dolgunk.

Hidd el, Pongrác, nem leltük örömünket ebben a felismerésben, ellenkezőleg, kifejezetten aggódtunk a jövőnk és Frantiska miatt, aki nem érte el ­telefonon sem az autó tulajdonosát, sem a főnökét, és nem sikerült előállnia semmilyen tervvel annak érdekében, hogy használatba helyezhessük azt a személygépjárművet, aminek parkolóhelyéért még fizetnünk is kellett. Strandanyó okádta a tüzet és taxit hívatott. Amikor Frantiska megtudta, hogy a jimlíkovi bányatóhoz szeretnénk utazni, azt találta mondani, hogy az nem jó, mert ott sok a cigány, menjünk inkább a fürdőváros fürdőhelyére, mert az biztonságos, de Strandanyó csak később engedett, amikor a taxi már megérkezett, akkor már azt mondta, jobb lenne a fürdőhelyre menni, nem mintha gondja lenne a cigányokkal, de a taxis telefonja nem működik, egy szót sem beszél angolul, ellenben lelkesen magyaráz csehül, és kétséges, hogy taxit találnánk a jimlíkovi bányatónál, ha a taxist mégsem tudnánk telefonon elérni. Fontos tudnod, Pongrác, hogy Frantiska ekkor már remegett, egész testében remegett, mert egyszerűen képtelen volt gondolkodni és cselekedni, és ennek a tehetetlenségnek és notórius hülyeségnek a természeti kincsei úgy bugyogtak ki a száján, mint a forró termálvíz, és akkor, látván a taxis csalódottságát, a taxist, akiben egy újabb megoldásra váró megoldhatatlan problémát vélt felfedezni, azt mondta, mert nem tanult semmiből, és még mindig nem értette, hogy mit okoz a szerencsétlenkedésével, azt mondta, menjünk szépen a jimlíkovi bányatóhoz.

El tudod képzelni, Pongrác, több se kellett Strandanyónak, ekkor már olyanokat mondott, hogy ezek a csehek olyan tufák, mint a tököm. Töke az nincs a Strandanyónak, de mérgében az ember sok hülyeséget mond, ezt – hiába vagy csupán négyéves – szerintem már te is tudod, tufa, tulok, agyhalott, szerencsétlen, idióta, okádta a tüzet Strandanyó, a taxis meg csak vigyorgott, mi tagadás, elég tufán vigyorgott, igen, van valami ütődött vigyor egyes csehek arcán, ami nekem egyébként tetszik, de Strandanyó egyáltalán nem leli örömét benne, ahogy a nyelvben sem, az úton Karlovy Vary felé többször kikapcsolta a cseh rádióadókat, a mesés cseh nótákat, nem neki való ez a Csehország, gondoltam, hát van ilyen. A strandolást megoldottuk, egy lakótelep tövében feküdtünk valami mesterséges tó partján, de ez most lényegtelen, Pongrác, amit valójában mesélni akartam neked azon túl és azzal összefüggésben, hogy ha mindenki csak jót akarna a másiknak, már rég agyonverték volna egymást az emberek, az a mi budejovicei anabázisunk története, mert oda indultunk másnap reggel, rögtön azután, hogy az orosz tulajdonostól megtudtuk, büszkén újságolta a rohadék, hogy elbocsátotta Frantiskát.

Strandanyó azt mondta, ő egy pillanatig sem hajlandó itt maradni ebben a városban, ő bűnös, mert kirúgatott egy szerencsétlent, és hiába vigasztaltam, hogy a szerencsétlent nem ő, hanem a szerencsétlensége rúgatta ki, Strandanyó depressziós lett, és el akarta hagyni a fürdővárost, és akkor előbb Plzen felé vettük az irányt, hogy én is strandolhassak egyet a sörgyárban, aztán Ceské Budejovice felé a főúton, mert azt terveztük, hogy megalszunk abban a híresen szép városban, ám nem sokkal Vodnany után letereltek minket a főútról, és sehol sem jelezték, hogy merre kéne mennünk, és nem ismerte az utat a GPS sem, és ott köröztünk összevissza a cseh tóvidéken egy Cícenice nevű település körül, és amikor harmadszor pillantottuk meg a Cícenice táblát, és Strandanyó felkiáltott, hogy a kurva tufa cícenicei cseh anyátokat, akkor nekem eszembe jutott, hogy a szerencsétlen hülye Svejk is Budejovice felé tévedt el, és ő is járt Vodnany környékén.

Sejtheted, Pongrác, hogy ez a felismerésem a legkevésbé sem csigázta föl Strandanyót, aki ekkor már két órája keringett Cícenice körül a munka nélkül maradt Frantiskát sirató bűntudatával, már egy szót sem szólt, csak vezetett kelet felé, az volt a lényeg, hogy keletnek tartsunk, és végül eljutottunk Budejovicébe, egészen a külvárosáig, mert ott meg a külvárosban keringtünk a Centrum táblákat követve, és amikor a sokadik ilyen tábla a sztrádára vezetett minket, Strandanyó azt mondta, most azonnal beütöd Budapestet, egy percet sem hajlandó ebben a tufa országban maradni, aztán amikor átértünk Ausztriába, és Strandanyó megpillantott egy elterelést, kénytelen volt belátni, hogy nem lehet mindenki okos, kell, hogy a hülyék kivétel legyenek, mert ha mindenki okos volna, akkor annyi ész volna a világon, hogy attól minden második ember teljesen meghülyülne, és ő meg is hülyült, és felhajtott a mensás IQ-jával a lezárt osztrák főútra, ahol aztán, mondanom sem kell, Pongrác, teljesen megnyugodott.