Steven Spielberg akkor kérte fel a szerepre, amikor Attenbourgh már több mint tíz éve nem állt kamera elé, de ezután természetesen jöttek újra a szerepek. Ő alakította például a Mikulást A csoda New Yorkban remakejében. Persze sokkal érdekesebb, hogy mit játszott korábban. A legtöbb (később) híres emberről kiderül, hogy pályafutása elején volt kisebb szerepe nagy klasszikusban. Richard Attenborough esetében ez a Pressburger Imre – Michael Powell páros rendezte, 1946-os Diadalmas szerelem (ebben egy pilótát alakított), így idejekorán már magyar kapcsolatról is tudunk beszélni.
Persze a korai időszak „nagy” alakítása a Graham Greene regénye alapján készült 1947-es A brightoni sziklában nyújtott szerepe marad: ebben egy Pinkie nevű szociopata gengsztert keltett életre. Ezen a ponton ikonikus aktorrá nőhette volna ki magát, de ő mást, többet akart. Rendezni elsősorban, persze, de ő sosem szerette, ha így mutatták be. A történetmesélő megszólítást kedvelte inkább.
Első rendezése az 1969-es Ó, az a csodálatos háború! volt, amely Joan Littewood nagy sikerű, azonos című musical filmes adaptációja. Ha nem is hozta el a mű az abszolút sikert, díjakat azért már a debütálás is besöpört.
|
Attenborough-t az életrajzi drámák érdekelték a legjobban - a Szerelemben, háborúban című film cannes-i bemutatóján Sandra Bullock és Chris O'Donnell oldalán
Eric Gaillard / Reuters |
Sok műfajban volt alkalma kipróbálni magát: készített második világháborús szuperprodukciót (A híd túl messze van, 1977), thrillert (A mágus, 1978) és krimit (Rillington Place 10, 1978). Az azonban biztos, hogy a biográfiákban rejlő zsánerek kibontása izgatta a legjobban: a koridéző tablófilmek (A fiatal Churchill, Gandhi és a Chaplin) és a személyes drámák (Árnyékország, illetve a Szerelemben, háborúban).
Gandhi-életrajza toronymagasan kiemelkedik az életműből. Szinte kikövetelte magának 1982-ben nyolc Oscar-díját határokat nem tisztelő megalomán stílusával, ugyanakkor ortodox elbeszélésmódjával. Hatása tagadhatatlan, egyszerre tudott szenzációs és dokumentarista, múltidéző és jelenkori, közérthető és némely jelenetében ugyanakkor enigmatikus lenni. Ugyan kapott „nem túl lelkes” kritikákat is a film, jelesül, hogy nem a megtörtént, hanem a megszelídített történelmet ábrázolta, de ez szinte természetes: Attenborough-t mindig a nagy karakterek mögött rejlő mindennapi ember érdekelte.
Na, és nem mellekésen: a Gandhival az addig ismeretlen Ben Kingsley-t felfedezte a világnak.
