Azt hihette az idelátogató, hogy Erdélyt csupa népies ízlésű, többnyire konzervatív magyar értelmiségi lakja, holott ebben az egészben a mögöttes üzenet volt a fontos: hogy mindannyian ragaszkodunk az identitásunkhoz az elnyomó hatalommal szemben. Ez volt a tiltakozás legtökéletesebb formája, hiszen az elsődleges jelentése – mármint a rusztikus tárgyakkal megszépített környezetnek – önmagában is pozitív volt, és ráadásul nem lehetett szankcionálni. Az ágytakarót mégsem lehetett betiltani, bár a Ceausescu-rendszer vége felé már az ilyen képtelenséget is el tudtuk képzelni. Mert abban a rendszerben az állásával játszott még az a művelődésszervező is, aki a kultúrházban egy ünnepségen a színpad elé piros és fehér rózsákból meg zöld levelekből ügyeskedett egy virágcsokrot, és talán eszébe sem jutott, hogy ezek a magyar nemzeti színek. Bezzeg a rend valamelyik civilruhás őrének eszébe jutott. Elvégre ez volt a dolga.
Persze nem csak az ilyen tragikomikus véletlenek sodorhattak veszélybe valakit. Hasonló éberséggel figyelték a hatóságok, hogy Magyarországról lehetőleg ne jussanak át Erdélybe olyan kultikus tárgyak vagy kiadványok, amelyek a hivatalos román állásponttól eltérően értelmezik például a történelmi múltat. Elvették a határon az Utazások Erdélyben című bedekkert csak azért, mert magyar helységnevek voltak benne, de ennél sokszorosan durvábban üldözték a nyolcvanas években a háromkötetes Erdély történetét. Meg hát volt egy hanglemez, kincset ért, ha sikerült becsempészni: az István, a király. Könnyebben el lehetett rejteni a lakásban, mint egy vaskos könyvet, mert akárhová be lehetett csúsztatni.
|
Erdély, kötelező népiesség. A körösfeketetói vásár 1988-ban
Fotó: fortepan.hu |
Katartikus hatása lehetett 1983-ban ennek a rockoperának Magyarországon is, viszont Erdélyben máig része közös emlékezetünknek. Nálunk a magyar történelmet nem tanították, Bródy János szövegéből meg Szörényi Levente zenéjéből ismeri leginkább István és Koppány történetét az erdélyi magyar, és az idősebb generációhoz tartozók ma is jól tudják, miféle dilemmára utal a kérdés: „te kit választanál”. A legfontosabb magyar dilemma ez. Művészi megjelenítése azért hagyott mély nyomot mindannyiunkban, mert – formailag a Jézus Krisztus szupersztár nyomdokain haladva – a szerzők végig fenntartották a kétféle igazság, István igazsága és Koppány igazsága közti reális feszültséget, és a maga nemében remekművet alkottak, miközben áthallásos is volt, ahogy mifelénk mondták. Tudom, adtak ennek a rockoperának „rendszerbarát” értelmezést is Magyarországon, de erről egy országgal arrébb mit sem tudtunk, másrészt nevetségesnek tűnik utólag is.
Nem tartozom az igazi zeneértők közé. (Elemista koromban, jó versmondó lévén, nélkülözhetetlen voltam a zenés-verses ünnepi műsorokban, de szólt nekem a tanító néni, hogy amikor kórusban énekelünk, én csak tátogjak.) Laikusként úgy képzelem, nemcsak a szövegben, hanem a zenében is sikerült oly módon szembeállítani Koppányt és Istvánt, hogy érzelmileg az identitásához ragaszkodó pogány vezér mellett álltunk szinte mindvégig, racionálisan viszont a keresztény királynak adtunk igazat. És hát van-e drámaibb végkifejlet annál, amikor nem a szív győz, hanem az ész? Nem az ellentmondást nem tűrő pogány, hanem a gyötrődő keresztény. Nem a régi, hanem az új. Márpedig a legveszélyesebb üzenete éppen az volt a rockoperának a román nacionálkommunista rendszer számára, hogy lehetséges a változás. „Szállj fel, szabad madár”, ez is egy máig nosztalgiát ébresztő verssor.
Erdélyben a kommunista rezsimben nem lehetett ünnep az államalapítás. Magyarországon legalább így-úgy, „áthallásosan”, de megmaradt ünnepnek. Nálunk nem is volt hagyománya, és nem is nagyon lett volna mit ünnepelni, államiság nélkül, kisebbségi sorban, viszont azt kell mondanom, hogy egy hanglemez – mert elsősorban nyilván hanglemezen terjedhetett – ezt is megváltoztatta valamennyire, és ha most mégis ünneplik augusztus huszadikát Erdély-szerte, ebben benne van az István, a király élménye. Lehet-e más vállalható programja ma az erdélyi magyar társadalomnak, mint éppen ez: változva megmaradni? Lehet-e elkeserítőbb számunkra, mint amikor Magyarországon valaki szembeállítja egymással az európaiság és magyarság fogalmát, és kimondva vagy kimondatlanul abban látja mai dilemmánkat, hogy európaiak akarunk-e lenni vagy magyarok? Elképzelhető-e ennél hamisabb dilemma ezer esztendő – ahogy az ünnepi szónokok harsogják dörgő hangon: „egy ezredév” – múltán, mint amit egyszer már állítólag megoldottak eleink?
Megnéztem később, néhány évvel ezelőtt az István, a király egyik felújított előadását Csíksomlyón, ahol a búcsút is szokták tartani. Mit mondjak, továbbra is jó volt a szöveg is, a zene is, de elmúlt már az egykori felszabadító hatás. Mi tagadás, zavart a playback is, bár megértettem, hogy nem lehetett a hangosítást másképp megoldani. Máskor vették fel, és itt most csak lejátsszák, mintha már nem lenne tétje István és Koppány történetének, szabadok vagyunk, legfeljebb a nosztalgia csal könnyet a nézők szemébe egy-egy erősebb jelenetnél. Ilyenek az áthallásos művek, legyinthetnénk. Ez volt a Ceausescu-időkben számunkra a műélvezet, hogy meghallhattuk a mögöttes üzenetet. Amikor viszont szabadon kimondható minden, akkor egyszerre értelmét veszti az efféle tendenciózus műalkotás?
Ha csupán ez volt a célja, akkor igen. De Magyarországról is, Erdélyből is művek garmadáját tudnám példaként felhozni, amelyek aktuálpolitikai érdekességük elmúltával is élnek tovább, holott sokféle jelentésük közül egyik-másik értelmét vesztette. Az István, a király is múlhatatlan érték számomra, akkor is, ha egy playbackelt előadás kiábrándít vagy ha látom, Bródy és Szörényi utódai hogyan kísérelték meg folytatni ezt a műfajt, csakhogy éppen a lényeget nem értették meg, hogy a művészet nem kimerevített történelemkönyv, hanem az egykori dilemmák átélése.
Csíksomlyón is talán azért éreztem kényelmetlenül magam, mert úgy tettünk mindannyian, előadók is, nézők is, mintha csupán egy szép múzeumi tárgy lenne előttünk, egy távoli emlék a hajdani diktatúrából, egy elmúlt helyzet megidézése. Hát éppen ez az. Hogy nem múlt el semmi. Ellenkezőleg, egyre élesebbnek tűnik a dilemma, hogy európaivá lenni vagy magyarnak maradni. Egyre magasabbra csap a demagógia is körülöttünk ezzel kapcsolatosan, holott az István, a király című rockopera (illetve maga a történelmi minta, István király és kora) pontosan azt mutatta meg a Kárpát-medence kerítései között vergődő magyaroknak, hogy megmaradni csak úgy lehet, ha megváltozunk. És hogy az európaiság és a magyarság, vagyis a közös Európa eszményei és a sajátos nemzeti értékek nem állíthatók szembe, mert mindez csak együtt életképes.
Hol tartunk most ennek az elvnek az érvényesítésével a harminchárom évvel ezelőtti ősbemutatóhoz képest? Ma már sokkal nagyobb esélyünk van európaiságunk és magyarságunk egyidejű megélésére, ez kétségtelen. Viszont ugyanakkor mind többen hajlandók elfogadni azt a politikai és kulturális ostobaságot is, hogy a kettő kizárja egymást. Pedig nemcsak azért hoztam fel példaként az István, a királyt, mert legfontosabb történelmi fordulónkat dolgozza fel, hanem azt is lényegesnek tartom, hogy ez a produkció formájában is eklatánsan bizonyít valamit. Nevezetesen azt, hogy lehet egy mű zenéjében, nyelvében egyszerre európai meg magyar, és ezt az érzést mostanában egyre ritkábban éljük át. Mert hát Bródyról meg Szörényiről is közismert, hogy egyik itt, másik ott... És hogy ez egy olyan kor, amikor vagy-vagy... Mert a langyosakat kiköpi az Úr! Igen ám, de akik fogcsikorgatva rúgják le magukról Európát, a Kárpát-medencei tartós túlélés egyetlen esélyét, és el akarják hitetni velünk, hogy tulajdonképpen a langyosság jele a mégiscsak sokak által vallott elv, miszerint változni éppen a megmaradásért kell, azok a többség szívét ideig-óráig megnyerhetik, de hosszú távon azt játsszák el, amit megtartani ígérnek: a megmaradásunkat.
Legalábbis Erdélyből így látom ezt. Ész is kellene, nem csupán szív. Meg aztán, kérdem én, szívünk is vajon mihez van ebben a különös korban, talán az újabb népvándorlások, de legfőképpen a népszavazások korában.
