A szállodát végül három család építtette fel: az Unger, a Takáts és az Elek família. Ők később a telekrészek arányában részesülnek a nyereségből (41,67, 37,28 és 21,05 százalékban). Ungeréké volt tehát a 125,4 négyszögöles Múzeum körúti sarok, Takátséké a Magyar utcai sarok (a Kossuth utca 19.) és Elekéké a Magyar utca 4. Ez a három rész ma is megkülönböztethető. Az épület egységesnek látszik, de valójában két építész három különálló, de egybekomponált alkotása. Úgy tűnik, a tulajdonosok nem tudtak megegyezni az építész személyében.
A domináns, Múzeum körúti sarki épülettagot Ágoston Emil tervezte, a másik kettőt Hikisch Rezső. A két építész munkája, ha a Kossuth Lajos utca felőli homlokzatot nézzük, láthatóan elválik. Eltérnek az ablakközök oszlopdíszei, az ablakok fölötti díszítmények és a franciaerkélyek is. Ahogy 1914-ben a Művészet című lapban írták: „Az épület organikus egész, annak ellenére, hogy a két tervező tulajdonképpen három épületet emelt.
Az épületegyüttes fegyelmezett, nem harsogó tömbje a pesti belváros egyik érdekessége. Formális kiképzésén és belső berendezésein végignyúló stílus a francia empire, de – tekintve éppen a modern anyagokat – persze nem a maga szigorú és kötött történeti tisztaságában.”
Az épületben valóban van valami párizsias, például a kis franciaerkélyek, a két szinttel beépített, meredek magastető és a nem túl nagy szobák. Ami pedig a modern anyagokat illeti, elsősorban a vasbeton födémekre kell gondolnunk. Az építkezés 1912-ben kezdődött, és 1913-ra fejeződött be. A tulajdonosok már 1913. augusztus 1-jétől szerződésben álltak a szálloda üzemeltetőjével, az Amerikából hazatért Gellér Mihállyal, akinek vélhetően a szálloda neve is köszönhető.
Gellér az akkori világ első számú szállodájában, a New York-i Waldorf Astoriában tanulta a hotelszakmát, majd a New York-i St. Regis Szálloda vezetője volt, mielőtt hazatért, hogy évi 85 ezer korona bérleti díjért átvegye Budapest legújabb szállodáját. Először húsz évre kötött bérletet, de nyilván meghosszabbították vele a szerződést, mert még a negyvenes években, a háború után is itt találjuk, még akkor is szeretné a szerződését megújítani.
Gellér a két háború közötti Budapest egyik legnagyobb vendéglátó-ipari vállalkozója lett, a Margit-szigeti Palatinus Park Rt. és az Astoria-Palace Rt. vezérigazgatója. Megkerülhetetlen szakember. Annak a pesti szállodáskultúrának a megteremtője, amely miatt Hollywoodban még ma is filmet rendeznek azokról az időkről Grand Budapest Hotel címmel. Amikor 1945 áprilisában az amerikai katonai misszió költözik ideiglenesen az Astoriába, az amerikaiak ragaszkodnak hozzá, hogy Gellér vezetésével gondoskodjanak a kényelmükről.
Az egész berendezést Gellér útmutatásai alapján alakították ki, a közösségi tereket, a hallt, a kávéházat, az éttermet a francia directoire-stílus jegyében rendezték be. A pincében borozó nyílt. A szállodában már akkor megtalálhatók voltak a modern technika vívmányai: lift (Freissler-féle), központi fűtés, süllyeszthető kávéházi ablakok.
„A háború kitöréséig itt laktam. Vadonatúj volt minden a hotelben. Szőnyegek, réztárgyak, telefonok. Sok lámpás mindenütt. Körbefutó folyosók, amelyekről nem talált ki a vidéki.Meredek, keskeny lépcsők. A szobák kicsinyek, mint egy babavárban. (…) Ha egyet köhintettem, a szomszéd kiugrott az ágyából. Ha karmolta a tollam a papírt, a harmadik szobában is hallatszott.” Így emlékezett Krúdy Gyula. S följegyezte azt is, hogy a félvilági hölgyek azonnal megostromolták az új szállodát, igyekezvén befészkelni magukat az elegáns kávéházba, mely kitűnő vadászterepnek ígérkezett.
Gellér azonban tapasztalt szállodásként pontosan tudta, hogy a rangot tartani kell, a gyönyörű hotel nem válhat kuplerájjá, ezért a pincérek nem szolgálhatták ki a prostituáltakat, és azok lassan el is maradtak innen. A kezdeti időkben a nagyobb üzleti haszon reményében a földszint utcai frontját szinte végig üzlethelyiségek foglalták el. A Kossuth Lajos utcában középtájon (de még az Unger-féle épülettagban) volt a főbejárat, mellette, a Múzeum körúti saroknál két üzlet, továbbá a Mú zeum körúti fronton is két üzlethelyiség, közülük a legnagyobb a Leszámítoló Banké.
A Kossuth Lajos utca és Magyar utca sarkán (a Takáts-szárnyon) volt Takátsék csemegeboltja, ahol a közkedvelt, magvakból készült diákcsemegét is árulták. Később ez a sarki csemegebolt megszűnt, és összeolvadt a szálloda éttermével, és így látjuk, egyetlen térré alakítva, ma is a szálloda kávézójaként.
A hotel legjelentősebb napjai az első világháború végén, az őszirózsás forradalom idején következtek el, amikor Károlyi Mihály az általa alakított Nemzeti Tanáccsal néhány napig innen irányította az országot. A Nemzeti Tanácshoz egyre többen csatlakoztak, s a szállodába jöttek letenni a hűségesküt, utasításokat kérni. Az Astoriát csupán hat gépfegyver biztosította, ezek közül állítólag három használhatatlan volt.
„Ott voltak az első emelet végén, a Múzeum körúti részben a szobák, amelyeket a Nemzeti Tanács bérelt. (Notandum, pénzbeli támogatást nem fogadott el a gazda üzleti bajokért. Csak egy elismerő levelet kapott Hock Jánostól.) – írja Krúdy, aki szemtanúja volt az eseményeknek. – Szűk itt a folyosó. Két megtermett ember alig tud kitérni egymásnak, két szurony elállhatja az utat, hogy innen senki meg nem menekülhet. (…) Száz szem látott minden pecsétnyomást. (…) A piac kellős közepén nem dolgozhatott volna nagyobb nyilvánosság előtt a forradalmi szervezet, mint ezekben a 101-től 106-ig számozott szobákban.”
Egy másik korabeli riporter, Barabás Loránd viszont a Pesti Futárban pontosan közli az összeget, melyet Károlyiéktól követelt a szálloda a forradalmi napokért: 1889 korona 34 fillért a szobákért (egyébként ő úgy tudja, a 105-östől a 109-es szobáig lakott a forradalmi kormány, s külön az 508-as szobában őrizték a hűségesküt megtagadó Várkonyi térparancsnokot és Lukachich tábornokot, aki később pincérnek öltözve megszökött, hátrahagyva a köpönyegét), továbbá 3825 korona 40 fillért számolt a szálloda az étkezésért, amelyben benne foglaltatott 43 adag borjúhús és 140 adag főzelék is feltéttel.
A riporternek nyilatkozó egyik pincér a forradalmi napok vendégforgalmáról megjegyzi: – Kérem, egészen telt ház volt. Csak az első napon szökött meg egypár gyengébb idegzetű ember. Károlyiék emlékét, bármennyire is nem trendi ez manapság, ma is őrzi a szálloda. Az első emeleten például máig létezik egy ún. Károlyi-szoba, a 111-es a forradalom emlékeivel, és a negyediken is számon tartják azt a Magyar utca felőli sarokszobát, a 411-est, amelyben Károlyi lakott.
A zavaros idők után két és fél békés évtized következett, kisebb-nagyobb belső átalakításokkal. Ezekből az időkből a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban jeles bankettek menüsorait s a korszak étlapjait találjuk. Egy 1926-ból való étlapon (a pengő bevezetése előtti évben) már ezrekben és tízezrekben jelzik az ételek árát, de a nullákat nem írják ki. A legdrágább étel ekkoriban az orsovai kaviár volt, amely mellett a 70-es szám áll, vagyis 70 ezer koronát kellett érte fizetni, míg egy húsleves kockatésztával csak háromezer koronába került.
A legjelentősebb átalakítás 1928 és 1930 között zajlott Faragó Gábor tervei szerint, a már említett kávéházbővítéssel. Ekkor cserélt helyet az étterem és a kávéház, áthelyezték a liftet, a bejárat fölött és a kávézóban galéria létesült. A szobák száma 1930-ban 145, ebből 85 egyágyas, 60 kétágyas.
Az Astoria a második világháború végén került megint történelmi szerepbe. Itt rendezkedett be a német megszállás után, azaz 1944 márciusától a Gestapo budapesti központja. A lakókat elküldték. Az első napokban a földszinti termekben őrizték a bevonulás után letartóztatott foglyokat. „Az Astoria lokál elég érdekes látványt nyújtott... annyi embert zsúfoltak ott össze, hogy még táncolni sem lehetett volna” – írja emlékirataiban a szociáldemokrata Buchinger Manó, aki maga is részese volt mindennek.
Neveket is sorol: Keresztes-Fischer Lajos, Horthy kabinetfőnöke, Somogyváry Gyula, Apponyi György, Szentiványi képviselő, Sombor főkapitány-helyettes, Lajos Iván történész, Kornfeld Móric és sokan mások. Aztán 1944 decemberében a Budapestet elfoglaló oroszok költöztek be. Az ostrom végére a szállodát kifosztották, bútorait elvitték. Az épületet huszonnégy belövés és két bombatalálat érte, egyetlen ablaka maradt épségben. 1945 márciusában a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai missziója igényelte magának a szállodát.
Kijavítják a károkat, Gellérék újra berendezték az épületet, a szállodát azonban nem tudták megnyitni, épp az amerikai fennhatóság miatt. Ebből pedig némi bérleti vita is támadt Ungerékkel, akik követelték a szálloda bevételéből való részesedést. Per is kerekedett Gellér és Ungerék között, ennek ellenére Gellér az ekkoriban lejáró bérletet szerette volna megújítani. A szálloda 1946 nyarán fogadott újra civil vendégeket (például a budapesti Opera ekkori vezető karmesterét, Otto Klemperert), és az ifjú Unger Ödön lett az új igazgató, aki a családi ékszerek árából finanszírozta a szálloda újraindítását.
Ambícióit azonban hamar letörte az 1948-ban bekövetkezett államosítás, amelyet annak ellenére hajtottak végre, hogy Vas Zoltán a háború után maga biztatta Ungert, hogy újíttassa fel a szállodát. Ungerék két bőrönddel hagyták el az országot. Az Astoria az ötvenes években még az első vonalbeli szállodák közé tartozott, külföldi delegációk fogadására is alkalmas volt. Egykori vendégkönyveit lapozgatva, 1959–60-ból itt találjuk Jan Bajla cseh színházigazgató, Bayley uruguayi bécsi követ, Corner Janet angol fizikus, Leslie Cox angol múzeumigazgató, Chin Chao kínai rádióigazgató és Chan Weng Jun tévéigazgató nevét.
És sok amerikás magyarét: Demcsák Steve nyugdíjasét, Gulyás Géza kanadai asztalosét vagy Fazekas Louis kanadai ácsét. A szállodát 1962–63-ban felújították. Ekkor érte utol a Rákóczi úti árkádosítás, ami a metró miatt vált szükségessé, kellett a hely az aluljárólépcsőnek. A szálloda ekkor vesztette el a Múzeum körút felőli kávéházát. Újabb felújítás következett 1984-ben 1994-ben, majd az utolsó 2007-ben.
Ezeket az évtizedeket már Tóth Istvánnal idézzük, aki jelenleg a szálloda legrégibb munkatársa. 1970 szeptembere óta dolgozik felszolgálóként, épp most megy nyugdíjba. Mindent látott, mindent tud, ami az elmúlt negyvenöt évben az Astoriában történt. Ami publikus, el is mondja. Emlékszik például arra, amikor a hetvenes évek fordulóján a szálló tele volt olasz kereskedőkkel s a rájuk vadászó magyar lányokkal,majd következett az arab korszak, amikor valutázók telepedtek meg a kávézóban, s ez nem tett jót a szálloda hírnevének.
Ennek úgy lett vége, hogy kiírták az ajtóra: Csak szállóvendégeknek. A valutázók átmentek a Gourmand cukrászdába. Nagy szám volt a nyolcvanas években a szuterénben működő Astoria bárban a Jancsó–Hernádi-páros által jegyzett Mata Hari című kamaraprodukció, elsősorban az unikumnak számító leplezetlen színpadi erotika miatt – emlékszik Tóth István. Felidézi, milyen sikere volt ugyanezen a színpadon Cserháti Zsuzsának, Szulák Andreának vagy St. Martinnak.
Vagy az étterem aranykezű cigányprímásainak, Lakatos Sándornak, Járóka Sándornak, aki ha muzsikált, a vendégek letették a kést, villát, úgy hallgatták. Emlékszik a nagy öregekre, akik akkor voltak a pálya végén, amikor ő kezdett, Taki bácsira, Séday úrra, aki még japánul is tudott, vagy a portások ikonjára, a nyelvekben és úriemberségben is perfekt Ehrsam Józsi bácsira. Még ismerte Groff Emil igazgatót, aki verseket írt a Képes Újságba Orsovai néven, majd utódját, Gyenes Józsefet, aki viszont a szálloda történetét írta meg.
És ismerte Schmitt Pált is még abból az időből, amikor a szálloda igazgatóhelyettese volt, 1976 és 1981 között. Nagyon szívesen emlékszik vissza a törzsvendég Hernádi Gyulára, és látta, hogyan közvetítették az Astoria „halljából” évtizedeken át a Ki nyer ma? című legendás rádióműsort, s miként alakult meg a kávézóban vitatkozó írókból az Örley Kör. A százéves Astoria ma Danubius Hotel Astoria néven az angol tulajdonban lévő Danubius Hotels szállodalánc része. Egyik nagy vonzereje éppen a falaiban lévő történelem.
Jelenleg 138 szoba található benne, valóban nem túl nagyok ma sem, de modernizáltak, kényelmesek, hangulatosak és – mivel a hotel Budapest egyik legforgalmasabb utcasarkán áll – teljesen zajszigeteltek. Karzatos, oszlopokkal tagolt kávézója és étterme sok vendéget vonz ma is, elsősorban idősebb külföldieket. Mostanában, a zsidó negyed közelsége miatt, sokan szállnak meg itt például Izraelből.
Zsida László, a hotel jelenlegi szállodai üzletvezetője és Sket Ágnes emeleti üzletvezető elém teszi a 2000-es évek vendégkönyveit, amelyekből kiderül, hogy a szállodát ma sem kerülik el a híres vendégek: Franco Nero, Larry Hagman és Boban Markovics neve tűnik fel. Mindannyian elégedetten távoztak, derül ki a soraikból, s reméljük, sok ilyen bejegyzés kerül a most még üresen álló oldalakra a következő száz évben is.
Fotók: Kurucz Árpád, Móricz-Sabján Simon
Az Örley Kör
Majdnem Osvát, majdnem Füst Milán. Csaknem harminc évvel ezelőtt ez a két név vetődött fel elsőként, amikor az írószövetségi szigor enyhülésekor lehetővé vált, hogy különféle irányzatok szerint úgynevezett baráti társaságok alakulhassanak, és az úgynevezett „nyugatos” írók nevet kerestek lassan alakulgató csoportjuknak. Persze nem annyira világnézeti, mint inkább ízlésbeli irányzatokról lehetett szó.
Tábor Ádámnak a Beszélőben megjelent visszaemlékezése szerint Osvát is, Füst is olyan szellemiséget hordozott, amelyet szívesen vállaltak volna a szervezkedők, ám előbbinél a szerkesztő és maga „a Nyugat rendkívül magas mércéje”, utóbbinál pedig az okozott némi problémát, hogy az életmű túlságosan karakterisztikusnak bizonyult. Örley nevét Hekerle László „dobta be”, a többiek pedig azonnal elfogadták a javaslatot.
Éspedig azért, mert „etikai példaképet láttunk benne, a civil kurázsi megtestesítőjét”, aki még diktatórikus körülmények közepette is folytatta a nyugatos hagyományt. Ráadásul korai halála miatt csonkán maradt életműve „egyfajta szabad vegyértéket” is jelentett. A csatlakozás lehetőségét. Úgyhogy huszonkilenc évvel ezelőtt, 1985. május 15-én (más források szerint 16-án) az Astoria Szálló Kossuth Lajos utcai különtermében megalakult az Örley Kör.
Ott volt vagy negyven magyar író, szerkesztő, kritikus, már nagyok és későbbi nagyok, fiatalok és öregek, sokan. Ottlik Géza, Mándy Iván, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Erdély Miklós és Nádas Péter mellett Marno János, Balassa Péter, Kukorelly Endre, Németh Gábor, Rácz Péter, Györe Balázs, Balaskó Jenő, Földényi F. László, Esterházy Péter, Kornis Mihály, Radnóti Sándor, Rakovszky Zsuzsa, Kemény István – és még tényleg sokan mások.
Ugyancsak Tábor visszaemlékezéséből (is) tudhatjuk, hogy az alakuló ülésen Ottlik és Mándy keresetlen szavakkal szidta a rendszert, főleg Rákosi Mátyásét, „de az akkorinak is kijutott”. Ami azért nem volt veszélytelen, hiszen odakinn „izmos és alig titkos rendőrök” provokálták az érkezőket és a távozókat.
A kör mindenesetre működni kezdett, először szerdánként, majd keddenként találkoztak a tagok – a nagy öregek közül akadt persze, aki csak az alakuláson vett részt, aztán nem ment többet az Astoriába – vitázni, beszélgetni, együtt lenni. Miként Tábor remélte: az Örley valóban folyton táguló kör lett, épp ettől tudott jelentős lenni nem csak az irodalmi életen belül. (Cs. I. Z.)
