 |
Kóti Réka
Portréfotó: Süveg Áron |
A fotóira boruló melankólia pedig saját személyiségéből ered: Kóti Réka állandóan árnyalatokat keres. Az „egyértelműen szép” képek nem bűvölik el igazán. Réka nem tartozott azok közé a kamaszok közé, akik a fényképezőgép optikáján keresztül vélték megváltani a világot. A művészetekhez óvatos tartózkodással közeledett: érdekelték, de nem értett hozzájuk; elgondolkodtatták, de önmegvalósítását mégsem segítették.
A polgári családi otthon biztonságos melegéből szülei példáját követve jogi pályára lépett. Tanult Milánóban, dolgozott Londonban, és közben önkéntesként járta a világot. Így jutott el öt évvel ezelőtt Indiába, ahol a cunami sújtotta családokon segített. S ott olyan csodákat élt át, amelyeket képtelen volt szavakba önteni. – Van egy vizuális szint, amelyet nem lehet verbálisan kifejezni – fogalmazza meg, hogy miért akasztott először fényképezőgépet a vállára. Hazatérve egy egész kiállításnyi „mesélnivalója” akadt.
Elbűvölte, hogy megmutathatta, mi mindent érzett és tapasztalt útja során, de nem szeretett volna besorolni azon vad amatőrök táborába, akik kezükben „profi” gépekkel, fejükben pedig a szakmai tudás rovására hajló lelkesedéssel egy-kettőre hivatásos fotósként tekintenek magukra. Inkább tanulni kezdett: beíratkozott Stalter György és Kerekes Gábor képzésére.
Elmerült az analóg fotózás szerénységgel kápráztató képi világában, elvarázsolva indult tanárai anekdotáinak nyomába évtizedes időutazásokra.
És rájött: ez kell neki. Mert szerinte az analóg alkotások tartalmasabbak a digitális munkáknál: látható, de mégis nehezen körülírható esztétikai többlettel tanúskodnak készítőjük érzéseiről. A divatfotózás érdekelte, ám a vakítóan bevilágított testek, a pengeéles formák, a művien tekert pozitúrák, akár a megkérdőjelezhetetlen állítások és az árnyalatlan megoldások: untatták. Hamar kivágta magát a műfaj hazai gyakorlatának fojtogatóan sematikus kötelékeiből, és a fényképezés gyökereihez visszanyúlva alakította ki saját látásmódját.
Eszköztárából hiányoznak az ölnyi ernyők és a sápadtan izzó lámpák, szívesebben bízza magát a természet adta világítás és véletlen fénybeszűrődések játékára. – Így nagyobb teret kap a véletlen – magyarázza „koncepcióját”. Egyedi kifejezésmódjának köszönhetően Kóti Réka neve hamar beivódott a magyar divatvilág köztudatába, montázstechnikával készített képeire pedig külföldön is egyre többen kíváncsiak. Két éve dolgozik főállású fotósként.
Réka megjelenése tökéletesen összecseng alkotói ritmusával. Hosszú, mézszínű haja kislányos, tömör frufruban ernyőzi nagy, kíváncsian fénylő szemeit, karcsú, nyúlánk alakja a vékonycsontú gimnazisták megjelenését idézi. Viselkedésében azonban nyoma sincsen semmiféle kamaszos hanyagságnak: miközben beszél, puhán elegáns, mégis minden gesztusukban öntudatos mozdulatai mélyről fakadó határozottságról árulkodnak.
Hasonló kettősség jellemzi Mamiya gépe mögé bújva is: álmatagon szomorkás, lágyan bús képei feszes tempóban, felesleges teketória nélkül készülnek. Hiszen hogyan is kísérletezhetne az a fotós, aki tünékeny fénysugarakba kapaszkodva, szeszélyesen fel-eltűnő árnyékokra támaszkodva készíti el az őt megbízó tervezők hónapokig álmodott ruháinak kampányfotóit? Sehogy. Főleg, ha memóriakártyák helyett csupán néhány filmtekercsben gondolkodhat.
