Amitől az ember boldog

Magazin: New York-i hardcore-színtér straight edge-mozgalmának tetkósairól kevesen gondolnák, hogy nem isznak, nem drogoznak és húst sem fogyasztanak…

Sütő Enikő: Nem a külső, hanem a hitelesség a lényeg.

Ha úgy mondja magát vegának valaki, hogy közben rántott húsokkal álmodik, akkor az önmegtartóztatás.

Én egyetemista koromban úgy téptem a húst, mint egy oroszlán, most viszont egyáltalán nem hiányzik.

Magazin: Mióta nem eszik húst?

Szabó Tamás: Tizenöt éves korom óta. Egyszerűen nem szeretem, bár az

furcsa, hogy a hentesüzlet illata azért még manapság is csábító. Egyébként nincs mögötte ideológia.

Sütő Enikő: Én harmincnyolc évesen kezdtem azon gondolkodni, hogy miért élünk. Eszünk, iszunk, szaporodunk. Ennyi? Ekkor jutottak el hozzám az antropozófia tanai. Az irányzat megalapítója, Rudolf Steiner holisztikusan, test, lélek és szellem egészeként tekintett az emberre, és ez nagyon meggyőző volt. Szép lassan abbahagytam a húsevést. Az orvosom próbált óvni, hogy hiányozni fog három enzim a szervezetemből, de a vérképemet látva csak irigykedni tud.

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

Magazin: Amikor asztalhoz ültünk, a különféle korok stílusjegyeiről beszélgettünk. Tegyük fel, hogy kinn parkol az időgépem: hová indulnának vele?

Szabó Tamás:

Én elsősorban a szecesszió korába. Az emberiség életfilozófiája akkor jelentősen megváltozott. Viszonylag rövid idő alatt sokkal nyitottabbá váltak az emberek.

Sütő Enikő: Mennyi dekadencia, mennyi életvidámság! És hogy átfordult mindez negatívba… Én az art deco idejére utaznék, a húszas évek New Yorkja mindig is vonzott. Szerintem éltem ott előző életemben.

Szabó Tamás: És azt is tudod, mi voltál?

Sütő Enikő: Pénzzel foglalkoztam. A tőzsdekrach idején meg elveszítettem mindent. Tudom, sokan nem hisznek az ilyesmiben, de az tény, hogy

bár nem érdekel a pénz, általában helyesek a pénzügyi megérzéseim.

Szabó Tamás: Visszamennék egyébként a XIX. század második felébe, például az angol preraffaelita művészek közé is. A legizgalmasabb festészeti irányzatok egyike: követői a Raffaello előtti toscanai festőket tekintették példaképnek. Műveik szinte fotórealisztikusak voltak, de vegyült beléjük egy kis impresszionizmus, sőt, talán némi szürrealizmus is. John Everett Millais Ophéliája vízbe fulladt nőt ábrázol mellette lebegő virágokkal. Felháborodást keltett a maga korában.

Magazin: Zeneileg melyik korszak vonzza azon kívül, amelyben művészként mozog?

Szabó Tamás: Eléggé csapongó vagyok. Itt az étteremben Gotan Project szól. Felismerem, mert szívesen hallgatom. Könnyebben körülírható, amit kevésbé szeretek: az az operett és a szintipop.

Sütő Enikő: (nevetve énekelni kezd) You’re my heart, you’re my soul… Mi bajod a nyolcvanas évekkel? Nem volt igazán cuki a Modern Talking?

Magazin: Modellszempontból viszont a hatvanas évek a legizgalmasabb korszakok egyike: akkor jelentek meg az első szupermodellek: Twiggy, Peggy Moffitt. Mára a modellek éppúgy a popkultúra részei, mint a művészek, de felteszem, ez a hetvenes évek végi Magyarországon nem egészen így volt…

Sütő Enikő: Ma már szerencsére más a helyzet, de a hazai modelleket korábban a fogas szóval tudtam volna jellemezni. Pedig a kezdet izgalmas volt: igazi one man show. Sminkesek, fodrászok és stylistok voltunk egy személyben. Na és a kínálat! Csak a Habselyem Kötöttárugyár és a Május 1. Ruhagyár állított elő exportra is alkalmas minőséget.

Kreatívnak kellett lennünk, megoldottuk. Még olyan fotóm is van, ahol Kádár János Munkás cigarettát szív mögöttem.

Az egész helyzetet tökéletesen jellemzi egy kép, amely a moszkvai Vörös téren égett az agyamba: mínusz harminc fokban tele voltak a kirakatok szalmakalapokkal. Mára a divat és a szépségipar minden területe a végletekig cizellálódott: az egyik bemutatónkra nemrég Klimt-festményeket festettek a modellek szemhéjára.

Magazin: Mennyire fontos egy zenész számára a megjelenés?

Szabó Tamás: Szerintem sokkal fontosabb, mint amilyennek itthon tartják. Tiszteljük meg a színpadot – és a közönséget. Mindig is eléggé divatellenes voltam, a popper korszakban például „csöves”. Egy időben én terveztem a fellépő ruháimat.

Érdekes megfigyelni, ahogy az állatvilágban, úgy a történelem során is egész sokáig a hímek voltak a díszesebbek: a barokkban és a rokokóban aztán volt pulyka meg páva köztük bőven.

Gondoljunk akármelyik Lajos királyra. Mára persze visszafogottabb vagyok, de nem igazán szeretem – ha csak nem indokolt – az átlag fekete pólós együtteseket.

Sütő Enikő: Igaz, hogy a fekete elegáns, ápol és eltakar, de azért mégse legyen a színpad egyetlen nagy, fekete lyuk…

Szabó Tamás: A fiatalabb magyar zenekaroknál javul a helyzet, de az idősebbek közül túl gyakran látom, hogy a biztonságosnak hitt feketénél kötnek ki. Szeretem a nyakkendőt, a galléros mellényeket, a svájcisapkát, a fura szabású zakókat. Egy férfi nagyon fess tud lenni a jól szabott öltönyben, amin van egy kis szokatlanság.

Sütő Enikő: A Scorsese-filmekben például Armani-öltönyöket hordanak. Az ember ránéz, és megmondja, annyira jellegzetesen tökéletes a szabásuk.

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

Magazin: Apropó, film: Tamás, épp Morricone-lázban ég.

Szabó Tamás: Nagy megtiszteltetés, hogy három számban játszhatok az októberi Ennio Morricone-filmzenekoncerten, amelyen Rost Andrea is fellép.

Magazin: Ön pedig – ha már Morricone és westernfilmek – épp egy Clint Eastwood-dalt említett az előbb.

Sütő Enikő: Igen,

a bakancslistámról most húztam ki az éneklést:

felvettem Diana Krall Why Should I Care című számát, amelyet a színész írt neki. Sík Olga néni annak idején könyékig belenyúlt a torkomba, és azt mondta: nem vagyok hamis, de annyira rossz a hangom, hogy inkább ne is próbálkozzam vele. Hát, én most csak azért is énekeltem. Az ember tegye azt, amitől boldog, nem?