– Öt éve ezen a színpadon kaptam agyvérzést, de lassan rendbe jöttem. Tudom, most mindenki azt nézi, működik-e még a bal kezem. Hát lássuk! – mondta a zenei és fizikai értelemben egyaránt óriás pianista, és következett két óra tömény csoda.
Pedig a bal keze már nem volt a régi. Tényleg a Blue Note-ban vette észre, hogy bal karja és lába furcsán érzéketlenné vált, lelassult. Nem szólt senkinek, a koncertet végigjátszotta, de utána a mentők vitték el. A szakértők egyöntetű véleménye szerint 1993-at követően már inkább csak egykezes virtuóz volt, persze azt is elegánsan, nagyvonalúan csinálta, de ballal már csak ritmizált meg harmonizált. Azok a híresen briliáns futamok már csak a felsőbb regisztereken futottak, az alsóbbakon legfeljebb kocogtak. Kanada nemzeti hőse a betegséget követően is jelentős kulturális és társadalmi szerepet játszott, fekete létére ő volt az ország arca, legismertebb figurája, miniszterelnökök és kormányzók barátja, még ontariói alkormányzónak is javasolták, de nem fogadta el, zongorista maradjon a zongoránál...
Oscar Peterson Montrealban született, nyugat- indiai bevándorló apja hálókocsi-kalauzként és amatőr muzsikusként ragaszkodott ahhoz, hogy fia zenei nevelést kapjon. A jelek szerint az 1920-as évek Kanadájában is jól működtek a polgári értékek... Apjától és Daisy nevű, később híres zenepedagógussá vált nővérétől kapta az első leckéit, utána pedig következett egy kis magyar kitérő. Paul de Marky zongorista tanítványa lett, aki fiatalon Thomán Istvántól tanult, ő meg magától Liszt Ferenctől. Így vezet egyenes lánc a budapesti Zeneakadémiától Montreal Little Burgundy nevű negyedéig, a XIX. századi európai romantikától a füstös New York-i dzsesszklubokig.
A kis Oscar nem feltétlenül volt csodagyerek, viszont végtelenül szorgalmasnak bizonyult. Fiatalon négy-hat órát gyakorolt, és csak pályája vége felé érte be napi egy-két órával. Már kilencévesen profi szinten játszott, tizennégy volt, amikor megnyert egy országos zenei versenyt. Abbahagyta az iskolát, heti rádióműsort kapott, szállodák halljában és koncerttermekben zongorázott. Villámgyors keze volt. Termete és az akkoriban divatos tánczenével ápolt bensőséges viszonya miatt Joe Louisra, a kor nehézsúlyú bokszbajnokára utalva elkeresztelték a boogie- woogie Barna Bombázójának. Karrierjében azonban kisebb törést okozott, amikor meghallotta Art Tatumot, a dzsessz történetének talán legvirtuózabb zongoristáját. A fáma szerint hetekre felhagyott a zenéléssel. – Tatum halálra ijesztett – ismerte be később. Ők ketten végül összebarátkoztak, de Peterson mindig elismerte Tatum primátusát.
|
Fél kézzel is jobb volt, mint bárki más kettővel. Peterson a 2005-ös Montreux-i Jazz Fesztivál gálaestjén
Reuters Jean Bernard Sieber |
Pályáját a szerencse is egyengette. Az ismert impresszárió Norman Grantz éppen a repülőtér felé tartott, amikor a taxiban meghallotta a rádióban élőben sugárzott koncertjét. Azonnal a klubhoz vitette magát, ahonnan a műsort közvetítették. Oscar Peterson 1949-ben, huszonnégy esztendősen már a Carnegie Hallban lépett fel, a Dzsessz a Filharmóniában műsor keretében.
Nagy dolog volt ez, a koncertszervező a kor legjobb muzsikusait szerződtette, s félelmet nem ismerve utazott velük a szegregációs Délre is.Texasban pisztolyt is fogtak rá a rendőrök, akik mindenképpen szerették volna Grantzékra bizonyítani, hogy kábítószeresek – végül az őrsön kértek autogrammot Ella Fitzgeraldtól.
Oscar Peterson több mint kétszáz lemezt rögzített, nyolc Grammy-díjat kapott, évtizedeken át volt a dzsessz egyik legnagyobb és legtöbbet koncertező csillaga, rengeteg tévéműsorban népszerűsítette a műfajt. Egyes kritikusok ezzel együtt fanyalogva jegyzik meg, hogy hiányzott belőle az újító hajlam, csak követte a mások által kitaposott utat. A mindig az újat kereső Miles Davis egyenesen utálta. Mások azzal vágnak vissza, hogy igen, összegző művész volt, mint előtte Bach vagy Mozart... Még valamit lehet felhozni mellette: ő tette a dzsessz alapegységévé a triót. A gitáros Herb Ellisszel és a bőgős Ray Brownnal csodálatos színvonalon és még a klasszikus zenében is szokatlan nézetazonosságban játszottak együtt. Az 1970-es években a gitáros Joe Pass és a bőgős Niels-Henning Orsted Pedersen volt a társa, hasonló sikerrel.
A zongoránál ülve 190 centis magassága is a segítségére volt: kiterjesztett karjai olyan szélesre nyúltak, mint egy albatrosz szárnyai, nemhogy a billentyűket érte át, az egész hangszert át tudta volna ölelni. Volt, aki kései korszakáról azt mondta: fél kézzel is jobb volt, mint bárki más kettővel. Ray Charles is dicsérte, nagyjából azt mondta róla, hogy Oscar aztán tényleg jól játszott, de a pontos (leginkább a mai fekete rapben elterjedt) kifejezés még angolul sem bírná el a nyomdafestéket. Maradjunk abban, hogy nagyon jól.
Oscar Peterson 2007 karácsonya előtt, 82 éves korában hunyt el. A cipő, amit tizenhat éve vettünk volna New Yorkban, már rég szétmállott valaki más lábán. Az az este a Blue Note-ban örökre velünk marad. Járjanak koncertre!
