Ami biztos: a veterán színész most két művel is jelen van a fesztiválon, így szombaton csak úgy ugrált egyik sajtótájékoztatóról a másikra: az agyonhűtött teremben pedig készségesen beszélt mindenkinek mindenről, amikor pedig jókora bókot kapott, elégedetten, de mégis elegánsan biccentett köszönete jeléül.
Nem tudok válaszolni – mondta Palcino, amikor a véleményét kérdezték a sajtóbeszélgetésen Hollywoodról. A lelkesen érdeklődő olasz kolléga tényleg mellélőtt kissé (hiszen nem minden Hollywood, ami amerikai). Pacino is mondta, noha szerepelt a Dick Tracy-ben, nincs túl sok köze az álomgyárhoz. Egyrészt, mert karrierjét New Yorkban kezdte Coppoláékkal, illetve mostanában inkább független filmeket forgat.
Ezekre a produkciókra egyre nehezebb és bizonytalanabb feladat összeszedni a költségvetést, de „sajnos” a stúdiókat már nem érdeklik az emberi történetek. De, mint hangsúlyozza: nincsenek ellenére a blockbusterek, A galaxis őrzői kifejezetten tetszett neki. Igaz, önszántából sosem ült volna be rá, a gyerekei rángatták be.
Szóval, két Pacino mozi megy Velencében, és, hogy a kettősség terén most se tudjunk különbséget tenni, az egyik versenyben, a másik információs programban van, az egyik zseniális, a másik pocsék.
|
Kétszer mehetett végig barátnőjével és annak lányával a vörös szőnyegen
Tony Gentile / Reuters |
Kezdjük a jó hírrel: Barry Levinson veterán rendezőként képes volt ismét egy nagy dobásra, a The Humbling című tragikomédiája kikezdhetetlen mozi. Milyen érdekes: ez is a színházi szférában játszódik (Velencében ez már a harmadik) és egy színész életére koncentrál. De míg például a fesztivált nyitó Birdman egy megöregedett filmsztár hírneve miatti, igencsak machéra sikerült vesszőfutását kapjuk, Al Pacino egy Alzheimer-tüneteket produkáló Shakespeare-aktort alakít, akinek a diagnózisa annyival súlyosabb az átalagosnál, hogy nem tud különbséget tenni a valóság és a színpadi cselekmény között.
Az egész azzal a szimbolikus jelenettel indul, hogy miután úgy véli, a közönség unatkozik, illetve a telefonját nyomkodja, a nyomaték kedvéért ugrik egy hasast a zenekari árokba. Miután visszavonult, kikezd vele a negyven évvel fiatalabb, amúgy leszbikus rajongója (Greta Gerwig is pazar), aki pelenkás kora óra szerelmes a színészbe.
A film cselekménye akkor válik igazán bravúrossá, amikor, mint a nagy visszatérés során a Lear királlyal keverednek össze a fiatal csaj és korábbi szeretőinek slapstick szerű abszurd szituációi, mely végül Shakespeare-módra tragikusan robban. Levinson pedig olyan könnyedséggel tette le ezt a mozit az asztalra, mintha csak az évtizedekkel előtti, csúcson lévő formájában lenne. Valamint ő azok kevese, akik Al Pacinót kordában tudják tartani, nem engedik el a ripacskodásba.
A versenybe válogatott Manglehorn a velencei szelektorok által imádott David Gordon Green legújabb műve. Green, aki szinte tandemezik a hollywoodi megbízások és a szerzői művek között, az utóbbiak számát gyarapította. A címszerepben Pacino majdnem ugyanazt a karaktert hozza, mint Levinsonnnál, de a hangsúly itt most a jelzős szerkezeten van.
A magányos lakatos igazi mizantróp, aki nem tudja elengedni élete nagy szerelmét, bizonyos Clara névre hallgató álomképet, így az örök szerelemre (szenvedésre) kárhoztatja magát. Büszke és meg nem értett férfiként él, akiről kiderül: a legőszintébb tulajdonképpen pont ő a környezetében lévő emberek közül.
Ez mind-mind jól hangzik, meg Green sem szokott nagyon mellényúlni, de a Manglehorn csak igen kevés jelenetében hatásos. Minden bizonnyal ez azért van, mert a rendező inkább történetmesélő és vizuális experimentalista, a színészkedést meg rábízta az embereire. Pacino esetében ez pedig életveszélyes lehet. De legyünk nagyvonalúak: könyveljük el határesetként.
