Ezt lovagolja meg a Fidesz, és ebben a helyzetben a demokratikus oldalon is van, aki úgy gondolja: be kell állni a sorba, a baloldaliság lényege a kapitalizmuskritika, és a szocialista párt 2010 óta ezen az úton próbálja visszanyerni választóit. A DK ezzel szemben kitart az olyan modern, Nyugat-Európa szociáldemokratái között is elterjedt baloldaliság mellett, amely a kapitalizmust természetes működési közegnek tekinti, és elutasítja az antikapitalista populizmust.
Ez a különbség nemcsak szavakban, de parlamenti szavazatokban is megjelenik: az MSZP igent mond a rezsicsökkentésre, a devizahiteleseket a bankok kifosztásával megsegítő fideszes törvényekre, míg a DK elutasítja azokat. Kevésbé fontos, de a magyar politikában mindig sok izgalmat okozó ügy a földkérdés. A Fidesz – átvéve a korábbi kisgazda álláspontot – kategorikusan elutasítja a külföldiek s általában a társaságok földtulajdonhoz jutását, és a mezőgazdaság szerkezetét a családi gazdaságok javára alakítaná át, háttérbe szorítva a mezőgazdasági társaságokat.
Az Együtt–PM agrárpolitikáját a PM határozza meg, amely kitart az LMP-ből magával hozott, a családi gazdaságokat pártoló álláspont mellett, és amiatt támadja a Fideszt, hogy csak szavakban áll a kicsik mellett, valójában maga is a nagy agrárvállalkozások híve, ha saját emberei a birtokosok. Az MSZP és a DK viszont nélkülözhetetlennek tartja a korszerű, hatékony mezőgazdasági termelésre alkalmasabb nagy gazdaságokat, s főképpen azokra építené agrárstratégiáját.
A nemzeti kérdés 1848–49 óta a magyar politika egyik vízválasztója. Akkor a nemzetiségi kérdés, ma a határon túli magyarokkal kapcsolatos politika osztja meg a politikai erőket. A Fidesz és a Jobbik a nem vagy alig burkolt irredentizmus talaján áll, amit Orbán „határokon átívelő nemzetegyesítésként” hirdet, és státustörvénnyel, Máérttel, kettős állampolgársággal igyekszik egyre közelebb jutni a megvalósításhoz. Az MSZP és az Együtt–PM elfogadja a nemzeti kérdésben a Fidesz álláspontját, rendre megszavazza a Fidesz törvényeit, a DK viszont – ma egyedül a magyar politikában – nemet mond erre, kitart a szocialista–szabad demokrata kormányok korábbi politikája mellett.
Három példát hoztam fel annak szemléltetésére, hogy a különböző pártok különböző politikákat jelentenek. Mondhattam volna még a felsőoktatási tandíj, az egészségügy, a családtámogatás vagy az egyházpolitika kérdését. Amikor 2013 nyarán az MSZP még csak az Együtt–PM-mel egyezett meg a választási együttműködésről, és kihagyták a DK-t, Mesterházy és Tóbiás előszeretettel hivatkozott arra, hogy a DK tandíjat akar, elutasítja a kettős állampolgárságot, és fel akarja mondani a vatikáni megállapodást, ez pedig a szocialisták számára elfogadhatatlan.
Azután mégis létrejött a széles választási szövetség, mert néhány alapkérdésben, a jogállam helyreállításának szükségességében, az ország európai orientációjában a demokratikus pártok egyetértenek. Abban, amit Európa szabad országaiban a választásokon versengő pártok egyaránt elfogadnak. Ami körül azoknak a pártoknak a versenye folyik, abban a mi demokratikus pártjaink sem értenek egyet – ezért is külön pártok. Ha ezt a Fidesz és az ellenzék demokratikus pártjainak mély konfliktusai mögött sok-sok választó nem látja, az még csak-csak érthető. De ha az ország vezető lapjának vezető politikai újságírója nem látja, azon csodálkozom.
