„Aki nem hódol előtte, az nem magyar”

A PÁLYÁZAT 1929

„A nemzet nagyjait megörökítő, köztéren álló szobrot mindenki meg akarja kritizálni, mégpedig legtöbbször úgy, hogy kritikájában az eszmei, tartalmi szempontok szinte teljesen háttérbe szorítják az alkotás formai, artisztikus szempontjait.” (Ybl Ervin: A Tisza-szobor pályamunkái. Budapesti Hírlap, 1929. június 16.) „A pályadíjnyertes és kivitelre elfogadott Zala-féle terv túltengő architektúrájával, óriási sebzett oroszlánjával, jobbról-balról felvonuló népi csoportjával – amely mind csak pótléka a valódi monumentalitásnak – a népszerű mester és Orbán Antal közös munkája meglehetősen elhasznált szobrászi közhelyek gyűjteménye.” (Carpaccio [Kárpáti Aurél]: A Tisza-szobor tervei a Műcsarnokban. Pesti Napló, 1929. június 16.)

„Az eredmény szomorú (...) Megbukott itt a Tisza-bizottság, megbuktak a szobrászok, de megbukott maga a széles körű szoborpályázat eszméje is. A díjnyertes Zala-szobor főalakja valóban talán a legsikerültebb valamennyi pályamű között, de nem szabad ezt a szobrot így felállítani Budapesten! Nem szabad ma ilyen szobrot felállítani! Nem szabad még egy rossz szobor-csoportozatot felállítani!” ([Mihályfi Ernő] (m-i): Tisza István harmincöt szobra.Magyarország, 1929. június 16.)

„A magyar monumentális szobrászat, amelyről többszörösen megírtuk, hogy zsákutcába fog jutni, a Tisza-szobor pályázatára beérkezett terveivel ismételten beigazolta föltevésünk igazát. Ez a pályázat a teljes meddőségbe fulladt, a Kossuth-szobor kudarca után, íme a másik nagy monumentális alkotás, amely hirdetni fogja a főváros terein a magyar monumentális szobrászat csődjét. Mintha minden egyes pályaterv (kevés kivétellel) egy tudatalatti kényszerképzet eredménye volna: egy teátrális, színpadias hősiesség plasztikai megnyilvánulása, amelyet vagy az allegorikus-klasszikus vonatkozás, vagy a száraz naturalizmus béklyója fog bilincsekbe!

Ezek a színpadias gesztusok, amelyeket nem a művészi, plasztikai drámaiasság lendülete feszített, hanem a propaganda, váltak tudatalatti kényszerré a hosszú évek alatt. (...) Afrika őserdeiben nem sebeztek annyi oroszlánt halálra a vadászok, mint amennyit a magyar szobrászok képzelete kitermelt.” (i. e. [Iván Ede]: Budapest a rossz és elhibázott szobrok városa lesz. Népszava, 1929. június 19.)

A szobor, amikor a helyén állt

„Ha konzervatív, ám legyen konzervatív. De legyen az. (...) Meg kell mondani: elképesztő dilettantizmus dúl –kevés kivétellel – a legjobb nevű, hivatalos és magános megrendelésekkel legjobban elhalmozott szobrászaink körében is. Egyesek nagyravágyó cukrászlegények habcsók-látományaival hizlalják fantáziájukat. Külön fejezetet érdemelne az avult szimbólumok kultusza. A Hungáriák, Viktóriák, Arkangyalok, Mártírságok, párducok, oroszlánok, sasok, jó és rossz géniuszok s egyéb apoteózis-rekvizitumok felvonulása.Még a jobb megoldások legtöbbje sem tudott elszakadni a múlt század emlékszobrai avult sémájától. Meg kellene barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a hőskultusznak ez a formája megbukott. A korszellem mást követelne meg.” (Rabinovszky Máriusz: Tisza emlékműve. Nyugat, 1929. július 1.)

„Zala György pályanyertes műve több szempontból is teljesen elhibázott alkotás. Színpadias, nyugtalan, kapkodóan cicomás ünneplése egy olyan embernek, aki valóban nagy volt, egyszerű volt, nyugodt volt, puritán volt. Minden művészi eredetiség nélkül való ábrázolás arról, aki egészen különálló egyéniség volt. Akiben nem volt semmi barokk, Zala szobra pedig tele van még csak nem is élményszerűen átérzett, újra kiformált, hanem csak sablonosan utánérzett, barokk elemekkel. Tisza már életében is kőből való volt, nem olyan agyagból gyúrt, mint Zala erőtlen szobra. Tisza sohasem pózolt, Zala szobra minden ízében ezt teszi, és mit sem ábrázol Tisza merev, hajlíthatatlan keménységéből. Zala szobra nem Tiszából indul ki, hanem a XIX. század szomorú emlékezetű köztérszobrászatának elnyűtt emlékeiből. Az oroszlánhoz képest törpére méretezett Tisza Istvánja nem több egy patetikus díszmagyarnál.” (Farkas Zoltán: A Tisza-szobor-pályázat. Napkelet, 1929. július 1–15.)

A FELAVATOTT EMLÉKMŰ

1934 „Tisza nem volt barátja a modern művészeti törekvéseknek és ehhez alkalmazkodott szobrász és építész egyaránt. A Tisza-szobor kvalitásai azonban olyan számottevők, monumentalitása, energiatartalma olyan őszinte, magyar karaktere olyan vitathatatlan, hogy magyar szobrász aligha alkothatott a nagy államférfi egyéniségéhez méltóbb emlékművet.” (Ybl Ervin: A Tisza-szobor. Budapesti Hirlap, 1934. április 24.)

„Az emlékmű nem arra való, hogy történelmet tanítson, és pláne, hogy politikai programokat együgyű szimbólumaival elbeszéljen, hanem hogy a lelkeket a szépség géniuszával megihlesse. A nyilvános terek emlékművének csak egy mondanivalója lehet: amit a művészet a maga nyelvén diktál. Elég volt a sarlókból, kalapácsokból, búzakalászokból, puskákból, fogaskerekekből, papírtekercsekből, ez együgyű jelvényekből! És elég volt a politikus szoborbizottságokból. Engedjék meg végre, hogy a művész ne a politikusnak dolgozzék, hanem az esztétikusnak.” (Nagy Endre: Kritika az új szoborról. Ujság, 1934. április 24.)

„Tisza István gróf most leleplezett szobra megint csak szaporította azoknak a műemlékeknek számát, amelyek egyáltalán nem válnak díszére Budapest egyik legszebb terének, és távolról sem reprezentálják a magyar művészetet, fejlettségének világszerte elismert magas fokát. Ezek a szobrok – talán az egy Andrássy-szobor kivételével – a művészi elgondolás teljes hiányával, stílustalanul és rendszertelenül szóródnak szét a tér különböző pontjain. A Kossuth Lajos tér idegenforgalmi szempontból is egyik legjelentősebb pontja a fővárosnak, amelynek szépségére és artisztikus kiképzésére több fórum is hivatott vigyázni. Fel kell tehát vetni a kérdést: ki a felelős a Kossuth Lajos tér szobraiért?” (Ki a felelős? Esti Kurir, 1934. április 25.)

„Budapesten a Parlament mellett ismét egy szerencsétlen köztéri szobrot állítottak fel. Mintha egy régen eltűnt világ elevenednék meg újra Zala György hatalmas méretű Tisza-szobrában! A Benczúr-korszak színpadiassága, amelynek a maga idejében megvolt a gyökere a magyar életben, de ma hová tűnt el a háború előtti világ? Hová tűnt el a művészet mezejéről a félig barokk, félig naturalista, álpatetikus szobrászat? Úgy látszik, mégsem tűnt el teljesen, legalább minálunk nem. Bizonysága ez a szobor, amely minden ízében idejétmúlt stílusnak emléke. Méreteiben hatalmas, kifejező erejében üres. Nagy gesztusok, amelyek mögül hazafias tirádák hallatszanak, de nem a lélek igazi szenvedélye csendül meg bennük, hanem a fáradt rutinnak, az elkoptatott sablonnak régen unottá vált ügyeskedése. Tisza alakja erőtlen és színpadias. De még az ő szobránál is gyöngébbek a mellék-csoportozatok. Egy régen levitézlett naturalizmusnak teátrális álpátosza mozgatja őket. És ott van a szobor architektúráját lezáró kőoroszlán. Halálra sebezetten, egy kígyó fojtogató ölelésében valóságos szimbólumaként ama köztér-szobrászatunknak, mely mindenáron monumentális akart lenni, de a monumentalitásnak csak karikatúrájáig jutott el.” (Farkas Zoltán: Tisza István szobra. Nyugat, 1934. május 1.)

„Diktatórikus korszakokban a politikai aréna színészei rendszerint türelmetlenek; nem tudják bevárni a történelmi halhatatlanságot. E türelmetlenségüket bronzban, kőben s egyéb állítólag időtálló anyagban élik ki, noha éppen a közelmúlt eseményei bizonyítják, hogy a szobrokat is le lehet rombolni, utcákat is át lehet keresztelni, szóval az anyag állandósága nem biztosíték a szellem változásával szemben. Tisza István gróf szobrát mégsem ez a türelmetlenség mintázta, hanem inkább az a vágy, hogy az egyénileg gáncstalan politikus ércalakja vállalja az érdekközösséget a törpe epigonok reakciós mesterkedéseivel. Nem Tiszának emeltek szobrot, hanem a galádul meggyilkolt politikus erkölcsi tőkéjét igyekeznek az élők javára kamatoztatni. Nem Tisza Istvántól, hanem a felemás diktátorok frazeológiájából kölcsönözte mondókáját az egyik ünnepi szónok, midőn kijelentette, hogy »aki nem hódol előtte, az nem magyar«. Tisza emlékének igazán nincs szüksége az ilyen kizsarolt kritikátlan elismerésre, mert csupán az epigonok »tekintélye« az, amely nem bírja el a bírálatot. Díszmagyarba öltöztették a minden sallangtól, cicomától és dísztől ösztönösen irtózó puritán Tisza Istvánnak fekete szalonkabátos alakját, mert az ő gondolat- és érzésviláguk a legszürkébb hétköznapokon is díszmagyarban jár.” (Vámbéry Rusztem: A Szobor. Századunk, 1934. 3. sz.)

„Ez a szobor-Tisza azoké, akiknek Kossuthja ott szédeleg márványban a tér másik sarkán. És akiknek Andrássy Gyulája díszmagyarban ott lovagol a képviselőház bejárata előtt. Csak még a Pekár Gyula Petőfije hiányzik és a Kornis Gyula erényprédikátor, esernyős Széchenyi Istvánja. Akkor együtt volnának szoborban nem ezek a nagyok, akik valójában mások voltak, hanem az a kor, amely díszmagyarral, forgathatatlan álkarddal és esernyővel tudja csak szimbolizálni a maga nagyjait, s velük azt a legszörnyűbb korszakát a fölséges magyar történelemnek, mely vakon, botorul és bűnösen megásta az ezeréves magyar birodalom sírját.” (Vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: Tisza István szobra előtt. Szabadság, 1934. április 29.)

Összeállította: Tímár Árpád művészettörténész