Tizedszer adják át a Média Építészeti Díjat, ami nem más, mint a szakmán kívüliek naiv rácsodálkozása a szépre, az eredetire, a pimaszra. Öt ház és öt terv küzdött a fináléban. Ragyogó munkák: méltók a kerek évfordulóhoz, méltók a honi építészethez.
Összeért ott a múlt és a jövő. A pőrére vetkőztetett csendben. A szőrösre zsaluzott betonban, a tornácba zárt könyvfolyosón, az újratelepített szőlő ölelte nyitott ivóban. A sűrű nehézséggel kavargó világ különös lépőkövei az idei Média Építészeti Díjon (MÉD): a kapu, a ház és a terasz.
 |
| A hosszú ház |
A mélyből érkezünk. A védőfalakon kívülről. Az élmények, hatások, csábítások folytonos szédületéből. S hirtelen egy szürke, fagerendák lenyomatát őrző betonkútban találjuk magunkat. Az alázat kemény falai között haladunk a fentről alácsorgó fény felé, amely a fölöttünk járók árnyait festi az apátság kőfalaiba torkolló ferde falra. Az oltárra, melyen nincs feszület, csak folyton változó emberek tünékeny képe. A csendet a dobbanó talpak zaja szakítja szét. A szűk lépcsőházban kanyarogva csak felfelé vezet az út, mígnem kibukkanunk a fényre. Van, akit megriaszt a Pannonhalmi Bencés Főapátság új bejáratának dísztelen invitálása, mások a spirituális erő megtestesüléseként fogadják. De hatása alól csak kevesen tudják kivonni magukat. A tervezők – Czigány Tamás, Páll Anikó és Tóth Györgyi – az építészet lényegét sűrítették a lent és fent közé. Az idén nagykanállal habzsolhatta a szépet a zsűri, a bejárat nem kapott díjat.
Ha a fődíjat nem is, de a zsűri különdíját és sokak csodálatát begyűjthette Földes László és Sónicz Péter hosszú háza. Újraértelmézése a régi tornácos házaknak: a befalazott tornác könyvfolyosóvá alakult, ablakai olvasópaddá mélyültek. Ahol a telken álló diófához igazították az épület elhelyezését, ahol az előző lakó ott feledett kerti bútora szerves részévé vált az új közegnek. Ahol a téglaburkolatú ház kinyílik a belépő előtt, és mintha a látogatóktól függően terebélyesedne. Mint az anyai öl, amelybe mindahány gyerek befészkelhet. De az ölelés nem fojtogató, lágyan elenged a végén, a nagy üvegajtón át a fedett teraszra, majd tovább, ki a szabadba. De onnan is jó visszanézni a megengedő időtlenségre.
