Terka néni a foszlós kalácsairól volt híres a Sajó menti kisvárosban. Az utcabeli asszonyok versenyt küzdöttek, hogy húsvétra kikönyöröghessenek tőle egy-egy veknivel. A receptjét hiába is kérték volna. Ilyenkor ez a tipp-topp kis asszony mindig feljebb tolta orrán az aranykeretes, fél százada viselt szemüvegét, s csak annyit mondott, ellentmondást nem tűrően, hogy azt még az ükanyjától örökölte, anyáról lányra száll, s ő is majd csak a halálos ágyán adja tovább a titkát.
Hajlott kora ellenére maga volt a kicsattanó egészség. Jó erős feketét főzött magának reggelente, aztán ebéd után, mielőtt ledőlt volna egykét órára, lehajtott egy kupica szilvapálinkát. Szép, színes álmok szőtték szellemszövetté szelíd szunyókálását. Egyszer elmesélte, hogy szívesen álmodna az ő fess katona férjéről, aki odaveszett az orosz fronton, s magára hagyta ifiasszonyként egy szem lányával, mert akkor legalább abban a másik dimenzióban kiteljesedhetne egy boldogabb élet. Vagy a sorban utána következő férfiakról, akikhez feleségül persze sosem ment, de azért voltak, megvoltak.
– A gyász is elfárad egyszer – indokolta szeretőinek számosságát, a frigy elmaradását meg ahhoz kötötte, hogy az ő egy szem lányának, élete értelmének nemigen akart szőrös szívű mostohaapát. Olyat meg pláne nem, amelyiktől még félteni is kellene. A színes álmok így inkább arról szóltak, hogy váratlanul hatalmas nyugdíjat hozott a postás, nem ötvenhatezret, mint amúgy. S nem kellett három napig ugyanazt a kis lábasnyi lecsót beosztani, hol rizzsel, hol kenyérrel, hol meg végül főtt tésztára kavarva, kicsi ízként, s nem telt három hónapba összekuporgatni az unokának egyezresnyi zsebpénzt, hadd örüljön az a gyerek. Ha Terka néni álmában tényleg nagyot mert álmodni, egészen Karlovy Varyba repítette a gondolat, ahol még sose járt, de azóta szeretett volna végigsétálni az ottani fövenyen, hogy egyszer egy filmhíradóban meghallotta a városka nevét.
