Kezdetben a név passzolt is a nem túl habos világot megéneklő zenekarhoz, ám lassan kitörtek a merengős hangulatból. Már a második albumukkal, a Rush of Blood To The Headdel megszállták a világ rádióit.
Azóta halom díj szegélyezi a 2000-ben megjelent, Parachutes című debüt albummal elkezdett utat: háromszor nyerték el a legjobb brit banda díját, öt MTV Music Awards és hét Grammy sorakozik a vitrinben.
2009 decemberében a nagy múltú rockmagazin, a Rolling Stone olvasói a negyedik helyre szavazták be őket a kétezres évek legjobb előadóit összegyűjtő listán. A legrégebbi rajongók szerint épp a túl nagyra nőtt figyelem vitte el őket a slágeres fősodor felé.
Chris Martin, a frontember némi iróniával limestone rocknak (mészkőrocknak) nevezte el a sok érzelmes és szomorkás húrt pengető, blue romanticnak is hívott stílusukat. (Ő egyébként a híres színésznő, Gwyneth Paltrow férje, ami már azért is érdekes, mert a szerelem miatt sokáig nem játszhatták a koncerteken egyik legjobb dalukat, a Green Eyest, hiszen a választott hölgy szeme kék.)
Akárhogy történt is, a Ghost Stories már a hatodik album. És újabb váltás, jobban mondva visszakanyarodás tanúi lehetünk. A három éve piacra dobott, egy love sztorit megzenésítő konceptalbum, a Mylo Xyloto a sikátorok és házfalak graffitijeinek színes világát idézte: lüktető, elektronikai alapokat sem mellőző, szellős gitárpop.
Sokak szerint ezzel az albummal tértek el legmesszebbre az eredeti stílusuktól a kísérletezésre mindig is fogékony banda tagjai. A Viva la Vida-turnéjával, francia forradalmároknak öltözve, 2008-ban Budapestre is eljutó Coldplay olyan tuti dalokat pakolt fel a lemezre, mint a Hurts Like Heaven, Charlie Brown vagy a Paradise, amely a legjobban eladott single lett Angliában, 410 ezer darabbal. (Az albumból mintegy nyolcmillió fogyott szerte a világon.)
S mindez a letöltések korában. A mindössze kilenc dalt tartalmazó új albumon ezt a világot már csak az A Sky Full of Stars idézi, a maga klubzenés, lábakat megmozgató lüktetésével. Egészen másként indul a korong: a letisztultabb, régi U2-s időket felelevenítő riffel dúsított, borongósabb Always In My Head, vagy az elekronikus alapra szerelt telitalálat, a Magic, amely távolról a Muse hasonló próbálkozását, a Madnesst idézi.
|
Chris Martin REUTERS/Robert Galbraith |
Ez végre nem a folyton felizzó, kamaszos tempó, nem köll máris csápolni, lelkesedni. Az átgondolt, finom felütés vélhetően a régebbi rajongóknak okozhat kellemes meglepetést. És így is folytatódik, stadionmozgató dalok nélkül, hiszen a kellemes, fütyülhető Ink, a True Love, vagy a személyes kedvenc, az Another’s Arms sem nyomja száz fölé a pulzusunkat.
A meditatív Midnight még ebből is visszavesz, kicsit olyan, mintha víz alatt hallgatnánk. Vele jár kéz a kézben az akusztikus feelinget adó Oceans. S hogy a Mylóval beszerzett új fanok se maradjanak üzemanyag nélkül, ott a már említett, rádiókban is ezerrel játszott A Sky Full, de a zárás az album eredeti hangulatát erősíti: a zongora billentyűin végighömpölygő, szárnyaláshoz, lebegéshez kiváló O.
Mintha a mostani lemezzel ledobták volna magukról a sztársággal járó sallangokat és harsányságot, hiszen volt bátorságuk egy visszafogott, ám sok finomságot rejtő albummal előrukkolni. S bár lehet, hogy nem annyira karakteres, mint a korábbi kirándulások egy némelyike, de annál jobban esik hallgatni.
S bár az igen fárasztó Mylo-turnéval 2012-ben elkerülték Budapestet (legalább CD-n és DVD-n hallható és látható), van esély rá, hogy az újjal nem fogják. Reménykedjünk.
