– Hogyan definiálná az újságírást?
– Nem akartam klasszikus kulturális újságíró vagy kritikus lenni, meg akartam érteni a világot. Sosem akartam állást foglalni, vagy beállni egy bizonyos oldalra.
A világ mechanizmusa izgat.
Rájöttem: úgy tanulok a legtöbbet, ha írok róla. Ezt teszem a mai napig. Ha el tudom magyarázni magamnak, akkor ezt a tudást át tudom adni másoknak is.
– A Fosztogatók nem fikciós mű, de úgy van megírva, mint egy kalandregény.
– Klasszikus újságírói munkának tartom. Ha tudósítasz egy eseményről, a riport műfaja megköveteli, hogy beleírd a szubjektív élményeidet, meglátásaidat. Amikor az ember történelemről ír, nincs igazából helyük a leíró részeknek.
Elképzeltem, milyen lenne, ha első kézből tudósíthattam volna az eseményekről.
Ehhez rengeteg apró részletet kellett felkutatnom a száraz tényeken felül. Vállalom: semmiképp sem akartam unalmas könyvet írni, ezt találtam ki ellensúlyként.
– Svédországban mennyire „izgalmas" téma a restitúció?
– Abszolúte az. A stockholmi Modern Múzeum hatéves pereskedés után kellett, hogy visszaadja jogos tulajdonosainak Erik Nodle Virágoskert című festményét. Ez a folyamat számos konfliktust kreált, felkeltette a nemzetközi média figyelmét, különösen a svéd múzeum rossz hozzáállása és kommunikációja miatt. Ahhoz, hogy kívülállóként megérthessük a történteket, tudnunk kell, hogy a műtárgyakat ki és hogyan lopta el, hogyan jutottak el a mai helyükre.
A nácik ugyanis nem kevés műtárgyat vásároltak is, ezen belül ez lehetett kierőszakolt üzlet is, így
egyáltalán nem biztos, hogy aki egy adásvételi szerződést lobogtat, az törvényes irat.
Pontosan ezért, a sok szürke folt miatt vállalkoztam a könyv megírására: ezáltal a második világháború eseményeit is sokkal könnyebb megérteni.
– A múzeumok tehát nem szoktak örülni a felbukkanó jogos tulajdonosoknak.
– Nehezen egyeztethető össze az efféle igazságszolgáltatás a művészet megőrzésével kapcsolatos magasröptű ideáljaikkal. Ha valaki bejelentkezik egy műtárgyért, akkor, már csak zsigerből is, igen érzékenyen és offenzívan reagálnak.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Kelet-Európában nemcsak a nácik, hanem a szovjetek is loptak, sőt, meglepően sok kincs került az amerikaiakhoz is.
– Most fejezem be a következő könyvemet, mely az orosz könyvlopásokról szól: ez sokkal nagyobb volumenben zajlott, mint a kincsvadászat. Az egykori Szovjetunióba több százmillió értékes könyv került, ezek többsége a mai napig ott van. A történet végtelen, hovatovább senki sem teljesen ártatlan vagy bűnös benne, így van témám bőven...
– Látta a Műkincsvadászok című George Clooney-filmet?
– Örültem, hogy a témát beemelte a köztudatba, de
a film súlyosan amerikanizált változata a valóságnak. Elvégre a film szerint a „Műkincsvadászokat" azért küldték Európába, hogy megmentsék a műkincseket a nácik karmaiból. Ugyanakkor elsősorban azért jöttek, hogy az európai műemlékeket és a kincseket megóvják a saját katonáiktól.
Amikor először partra szálltak Szicíliában, akkor a fiatal amerikaiak elkezdtek ész nélkül „szuveníreket" gyűjteni, és a németek számára kapóra jött, hogy elkezdjék a propagandájukat a barbár betolakodókról. Méghozzá elég nagy sikerrel. A Műkincsvadászokat tehát azért küldték elsősorban, hogy megmondják a kollégáiknak, hogy például a Vatikánt nem szabad lebombázni vagy széthordani.
– Korábbi könyve az internetes kalózokról szólt. A kulturális lopás nagyon izgatja...
– Nem csak engem. Amikor létrehozták az első közkönyvtárakat, a könyvkiadók fel voltak háborodva. A kultúránk nagy része a szerzői jogok miatt sokak számára ma sem elérhető, a kalózok ez ellen küzdenek, nem a kapzsiság a motiváló erő. Meg kell még találnunk az egyensúlyt a kultúra terén az ingyenesség és a fizetős tartalom között: amit nem lehet üzletszerűen terjeszteni, az nem elzárni kéne, hanem ingyenesen hozzáférhetővé tenni. Svédországban a kalózok még pártot is alapítottak, így sikerült politikai erővé válniuk, így a multiknak különösen fontos volt, hogy letörjék ezt a mozgalmat és példát statuáljanak, mint a Pirate Bay esetében.
