Akinek a női szerzetesrendekről az Apácashow című népszerű film első vagy második része jut eszébe, nem téved túl nagyot. Legalábbis abban az értelemben nem, hogy az apácák valódi, hús-vér emberek, akik olykor szívesen táncra perdülnek, habitusban túráznak vagy síelnek, s ugyanúgy ellágyulnak egy kisgyerek láttán, mint az, akinek gyerekei, unokái vannak.
Néhány éve egy riportkörúton jártam magyarországi női szerzetesrendeknél, s számos különféle korú, érdeklődésű, különböző rendhez tartozó nővérrel beszéltem Zsámbékon, Veszprémben, Miskolcon és Egerben. Az egyik rend tagjai barna habitust, a másiké fehéret viselnek, de például az utcában, ahol élek, fekete ruhás apácákra köszönhetek reggelente.
Találkoztam harmincas éveinek elején járó nővel, aki baloldali eszméket valló családban nőtt fel, nyugtalan szívű kamasszá vált, sehol sem találta a helyét. A vágyott békét egy templom mélyén érte el, ahol megérintette valamiféle egyszerűség, tisztaság.
Húszévesen lépett be az angolkisasszonyokhoz, s majdnem tíz év elteltével tette le az örök fogadalmat. Doktori disszertációját teológiából írta.
