Ezzel együtt akár be is jöhet Pécs vezetőinek az a várakozása, hogy a két belvárosi múzeumépület összesen 1500 négyzetméterén megvalósított kiállítás a következő öt és fél hónapban becsal 120 ezer nézőt, amitől rentábilissá válik a hozzávetőleg 250 millió forint költséggel járó rendezvény.
A pécsiek abban reménykednek, hogy a háromezer forintos felnőtt- és a feleannyiba fájó diák- és nyugdíjasjegyet nemcsak helyiek és környékbeliek váltják meg nagy számban, hanem a várost tán épp a kiállítás okán célba vevő, itt éjszakázó, vigadó, költekező turisták is.
Amúgy az olasz kézben lévő „Leonardo-vándorcirkusz” körbejárta a világot, hét évvel ezelőtt Debrecenben láthattuk, s szinte mindenütt siker volt, úgyhogy miért ne lehetne jó hatással Pécs idegenforgalmára? Főleg, hogy a MÁV féláron viszi Pécsre a kiállításra igyekvőket.
Aki ideér – nyilván – hosszasan elidőz majd Leonardo „autója” előtt. Amiben azért még XV. századi szemmel sincs sok új. Hisz a járművet spirálrugó hajtja, s akkoriban már az órákból jól ismert volt ez a mechanika. A rugó energiáját a kerekekre vivő fogaskerekek és áttétek hallatlanul szellemesek, csakhogy már abban az időben is rutinszerűek voltak ezek a technikai megoldások például a víz- és szél hajtotta malmokban.
Egyébként Leonardo nem gondolt arra, hogy a csupán pár métert gurulni képes önjárója utasszállítóként működjön, az általa megálmodott gépet udvari mulatságok látványosságának szánta.
A főképp Milánóban és Firenzében élő mester egész életében nagy vágyakozással gondolt a repülésre. A tervei alapján felépített, madárszárnyat formázó masinát egy ember hajtotta volna lábának erejével. A szerkezet váza karcsú, ám mégiscsak tömör lécekből épült volna meg, így súlya miatt sosem emelkedhetett volna a magasba. Az tény, hogy a tárgy, amit elképzelt, nincs messze a sárkányrepülőktől.
Munkásságának elemzői között visszaköszön az a vélekedés, hogy Leonardo minden tevékenysége a festészetet szolgálta.
Ezzel együtt Leonardót a repülés atyjának tekinteni túlzás, egyrészt, mert a madarak szárnycsapásait utánzó módon gépet reptetni az aviatikusok szerint értelmetlen, másrészt, mert a kínaiak már jóval korábban építettek olyan sárkányt, amely képes volt embert szállítani (igaz, a pilóta nem élte túl, de előtte azért mégiscsak repült).
Nemcsak Leonardo autójából és repülőjéből hiányzik az előremutató eredetiség, a találmányok többségéről elmondható mindez. Mégis lenyűgöző az, hogy egy életbe ennyi álom és ilyen sokirányú érdeklődés férjen bele. A festészet – talán legnagyobb – mestere mintha össze akarta volna foglalni mindazt, amit akkor tudott vagy tudni akart a művelt Európa. Autodidaktaként összegzett, hisz egyetemre sosem járt.
Munkásságának elemzői között ugyanakkor visszaköszön az a vélekedés – ezt a keddi megnyitón elmondta Giovanni Di Pasquale, a firenzei Tudománytörténeti Múzeum munkatársa is –, hogy Leonardo minden tevékenysége a festészetet szolgálta. Azért merült el a geometriai formákat variáló masinákban, a szerkezeteket mozgásban tartó erőhatásokban, a perspektivikus ábrázolás kutatásában, a test ideális arányainak megszerkesztésében, azért vizsgálta szemünk optikai rendszerét, azért boncolta a halottakat, hogy még hűbb, kifejezőbb, komponáltabb és teátrálisabb legyen, amit megfest.
Lehet, hogy így volt. De végignézve Leonardo eszméléseit, megállapíthatjuk, hogy élvezettel csinálta. Tán azért is nem fejlesztette ki a találmányait, mert érezte, ha elidőz egynél, akkor lemond másról, s főleg lemond a teljességről. Élvezkedni akart egész életében, ezért mindig azon őrlődött, amire kedve szottyant. Előbb egy önjárón, aztán egy repcsin, majd egy rettentő kupolán, később kereste a lélek búvóhelyét a koponya kupolája alatt, máskor izmokat trancsírozott, hogy megállapítsa, miképp különbözik ifjú a véntől, újra máskor azon ügyködött, miképp lehet egy öntéssel bronzból megalkotni egy 70 tonnás lókolosszust.
Néha festett egy Mona Lisát vagy egy Sziklás Madonnát. Szóval tudott élni.
Tegnap volt 562 éves. Butaság lenne hozzátenni, hogy: ha élne.
