– Mindenki azt hiszi, hogy a mai fiatalok nem olvasnak és nem írnak. Hát az utóbbi, biztos nem igaz – ezzel magyarázza Kollár, hogy a korábbi táboroktól eltérően, amikor még masszívan hirdetni kellett a rendezvényt, idén már két héttel a tábornyitás előtt beteltek a helyek.
Így néhány jelentkezőt már vissza is kellett utasítaniuk, a táborban ugyanis csak 120-an férnek el. Bár a vendégekkel együtt 170-en is megfordulnak itt. S bár, elvileg, lenne esély a terjeszkedésre, mégsem fontolgatják a lehetőséget, ugyanis tisztességesen csak ennyi pályakezdővel lehet foglalkozni.
A tömeggyártás pedig csak a legritkábban jellemző az irodalomra. A műhelymunka mellett felolvasások, könyvbemutatók, felolvasószínház, kritikustusa és bizony, buli is színesíti a programot. A meghívott vendégeket is úgy próbálják kiválasztani, hogy egyszerre képviseljék magukat a nagy öregek, az éppen aktuális és népszerű szerzők, illetve azok, akiket ritkábban látni a különféle irodalmi rendezvényeken. Idén eddig Szvoren Edina és Tompa Andrea vendégeskedett Visegrádon, ma Karácsonyi Zsoltot és Tolnai Ottót faggathatják a résztvevők.
Ottjártunkkor, csütörtökön este pedig Grendel Lajos engedett bepillantást a saját írói műhelyébe. Ami már azért is különös és torokszorító élmény volt, mert a Pozsonyban élő írót három éve agyvérzés érte, s az első évben nem is tudott beszélni. Írni ma is csak a bal kezével képes, egy kézzel pötyög a számítógépen. Beszélni is tud már, ha lassabban is, s nem mindig találva a megfelelő szavakat, de talán épp emiatt vált fontossá a találkozás, minden kiejtett mondata, még ha azok nem is feleltek meg a nyelvtani szabályoknak.
„Alighogy Moszkvába értem, megütött a guta”, elevenítette fel derűsen azt a három évvel ezelőtti napot. Író-olvasó találkozóra hívták, de a találkozót megelőző este beütött a baj. S mivel csak a beszédközpontot érintette, a fejében továbbra is ugyanúgy születnek a prózai művek, ahogy eddig is: nem állt le az üzem.
Az elmúlt négy esztendőben minden évben megjelent egy-egy kisregénye. Tavaly Az utolsó reggelen, idén a könyvhétre pedig az Utazás a semmi felé. Ez utóbbit egyébként csupán bevezető tanulmánynak tartja egy nagyregényhez, ám az egyelőre „még a Holdban van”.
Csak jövőre fogna hozzá, addig a novelláskötetének összeállításával foglalja el magát: most fedezte fel újra a műfajt, hiszen legalább 15 évig nem írt kisprózát. De most kedvet kapott rá, már azért is, mert új ízt talált. Ezek a szövegek realistábbak a korábbiaknál, több bennük a napi tapasztalat, talán azért is, mert hatvanévesen már nem azt veszi észre a világból,mint húsz éve. A gyűjtemény – vélhetően – jövőre kerül a boltokba.
De beszélt arról is, hogy vészesen hiányzik az országból (és Nyugat-Európából) a polgárság, annak műveltsége és világlátása, de a magyar irodalomban is nehezen találni egy Thomas Mann vagy Roger Martin du Gard természetességéhez fogható alkotót. A Nyugat-nemzedék kiemelkedő szerzői is inkább a nemességet vették górcső alá, talán csak Márai foglalkozott behatóbban a polgársággal.
A mai Magyarország másik legnagyobb baja, hogy az iróniát sokan összetévesztik a talpnyalással. Példaként viszont némi meglepetésre Hofi Gézát hozta fel, akinek humorát nagyon kedveli ma is, hiszen ezt „nem fogja a rozsda”, de az igazat csak jóváhagyással mondhatta ki, Aczél György engedélyével.
Míg mások jóval kevesebbért is megütötték a bokájukat. Ugyanakkor az is látszik, hogy manapság politikusi karrier nem indulhat el talpnyalás nélkül, legyen az a jobb- vagy a baloldalon. Mint mondta, a sokféle narrátor alkalmazását és a különféle narrációs technikákat, az emlékezésnek ezt a furcsa, örvénylő mozgását Faulknertől leste el. Ugyanakkor nem kis derűvel jegyezte meg, hogy csak csodálkozni tud az évezred környéki önmagán.
Akkor a szatíra, a groteszk humor nyelvén szólalt meg (Mátyás király New Hontban, Tömegsír), ám ennek a korszaknak vége, végképp lezárult, pedig az a hangvétel „állati jól feküdt nekem”. Mai önmaga már egészen más, mint az akkori írói énje, talán, mert „megöregedtem és megsavanyodtam”. Pedig Abszurdisztánban és New Hontban még ma is ugyanúgy zajlik az élet. A beszélgetés végén, cseppet sem fáradva a mondatokkal való birkózásban, derűsen jegyezte meg: „lehet, hogy egész jó volt”.
