„Amikor meghalsz, ne kelljen beledögleni”

MAGAZIN: Sosem bántódott meg kritikán?

OSZVALD MARIKA: Sosem. Volt, ami rosszulesett persze, aztán elgondolkodtam, igaza van-e a kritikusnak, vagy nincs – és sokszor volt igaza. Ha véletlenül mégis bántó volt a cikk, akkor arra gondoltam, hogy biztosan rossz napja van szegénykének, biztos kapott egyet jobbról-balról, és most rajtam csattan az ostor. Egyébként is mindig le tudtam szerelni az ellenségeskedést, a rivalizálást. Nem bírom az ilyesmit. Inkább elkezdtem barátkozni, és akkor mindenki megenyhült. Elkezdett szeretni.

Kurucz Árpád

IGOR LAZIN: Az ellenségeskedés energiapazarlás. Leviszi az embert valami mocsárba. A sikerhez az említettek mellett szerencse is kell, ami megfoghatatlan. Én azt tartom, hogy ha az ember jól és őszintén csinálja a dolgait, és a szerencse is mellé áll, így együtt olyan energiát mozdítanak be, ami másokat is vonzani kezd. Manapság talán erősebben, hangosabban kell kimondani, amit érzünk, ami mozgat minket, és akkor működik a dolog. Állandóan az igazságot próbáljuk megtalálni, legalábbis megidézni a múltból, hogy jobban sikerüljön megélni az életünket…

MAGAZIN: Ez tudatos? Nem ösztönös inkább?

IGOR LAZIN: Belső kényszer. Az meg, hogy megtaláljuk-e valóban, talán tehetség kérdése is. De kétségtelen: az első információkat, hogy mi a jó és mi a rossz az életben, a szüleinktől, a környezetünktől kapjuk.

OSZVALD MARIKA: Sokat gondolkodom, miért követjük el mégis ugyanazokat a hibákat, amit az elődök, miért nem tanulunk az ő sorsukból meg a történelemből. És sokszor arra jutok, hogy azért, mert önzők vagyunk: kaparunk,mindent saját magunk akarunk kitalálni, mire pedig lehiggadnánk, és elfogadnánk a régiek példáját,meghalunk. Jön a következő generáció, kezdi elölről. Így vagyunk megteremtve. Lassan értettem meg, mire gondolhatott apám, amikor azt mondta: Marikám, úgy élj, hogy amikor meghalsz, ne kelljen beledögleni.

IGOR LAZIN: Muszáj legyőzni a szülőket magunkban valahogy. Ezt most látom nagyon élesen, a saját gyerekeimen.Minden tanácsra azonnal jön a „Nem!” – aztán később persze kiderül, hogy „dehogynem”. Összecsiszolódnak a dolgok.

De az első reakció mindig a punk: „én máshogy csinálom!” Felnőttkorban aztán van egy kis bűntudat, hogy ebben vagy abban hallgatni kellett volna az ősökre...

Aztán megint kisüt a nap vagy éppen elkezd esni az eső, és minden szép lesz.

MAGAZIN: Oszvald Marikának nem hiányzott soha, hogy a háttérbe húzódjon? Igornak pedig, hogy kicsit szem előtt legyen?

OSZVALD MARIKA: Nagyon közvetlen viszonyban vagyok az emberekkel, nem játszom meg magam, természetesen viselkedem. Ha nem tolakodnak, akkor egyáltalán nem zavar, hogy megszólítanak az utcán. Amikor el akarok bújni, el tudok bújni. Imádok egyedül lenni, elvonulni néha. Néhány elszigetelt esetet leszámítva nem voltak kellemetlen élményeim az ismertség miatt.

IGOR LAZIN: Amikor megjelent a Kistehén-figura, Kollár-Klemencz Lacival elég sokat szerepeltünk. Akkor megéreztem kicsit, milyen az ismertség – nem feltétlenül volt kellemes élmény.Másfelől viszont játszottam a Kamrában néha, és jó érzés tud lenni, amikor előadás után kimegy az ember a színházból, és rámutatnak, hogy „nézd, ott az Igor!”. De igazán nem tudom, milyen lehet híresnek lenni.

MAGAZIN: Kevés olyan tényleg közismert kortárs popkulturális referencia van, mint az említett Kistehén. Érzi azt az ember, amikor ennyire eltalál valamit? Egy rajzot, egy alakítást, egy produkciót?

IGOR LAZIN: Lehetne mondani, hogy az előkészítésen múlik, a családon, az apámon például, aki kisgyerekkoromban megismertetett a klasszikusokkal, az eddigi életemen, esetleg az időn, ami telt és múlt, vagy azon, hogy találkoztam a Lacival és segítettünk egymásnak – de igazából nem tudnám pontosan megmondani, mitől működik valami. Csak tapogatózom. A legújabb, ugyancsak Lacival közös, Kistehén – Felhős című könyv készítésekor köröket futottunk saját magunkkal az anyag körül, mert úgy éreztük, így érhető el, hogy egyszerre lássuk kívülről és belülről, alulról és felülről is az anyagot, ráadásul most Kistehén mellett még ott vannak a barátai is. Azt hittük, már nagyon ismerjük. Később mégis kiderült, hogy néhány biztosnak vélt poén egyszerűen nem hatott, másfelől viszont egészen váratlan helyeken kezdtek működni egészen váratlan elemek. És számunkra is teljesen új dolgok derültek ki a saját munkánkról…

OSZVALD MARIKA: Ha nagyon hisz az ember magában és a feladatban, akkor mindenben benne van a lehetőség. Nem biztos, hogy valóban sikerül nagyot ütni, de a sansz az ott van. A premieren általában nem jön ki, mire képes a produkció.

Körülbelül a tizedik előadásra lazulsz le úgy, hogy tényleg mersz már játszani, kipróbálni dolgokat, beépül a szerep, a tudatosság és az ösztönösség pedig lassan közelít az ideális arány felé. Ami szerintem 50-50 százalék.

IGOR LAZIN: A már említett belső kényszer is dolgozik: muszáj valamit megcsinálnom, különben elpusztulok. Amikor készen vagyok valamivel, az olyan érzés, mintha egy iszonyú nagy zsáknyi terhet raknék le a vállamról. Szabadnak érzem magam. Aztán újra beszippant valami. Az ember állandóan ezt a szabadságérzést hajszolja.

MAGAZIN: Azért vesszük fel a terheket, hogy aztán letehessük őket?

IGOR LAZIN: És hogy aztán újabbakat vehessünk fel, igen. És a vége mindig az, hogy élvezzük az életet. Jól mondom?

OSZVALD MARIKA: Jól mondod. Kell a megmérettetés, hogy érezzük: képesek vagyunk valami újat alkotni. És nem mindig érzi úgy az ember, hogy jól csinálja, amit csinál. Az operett részben technikai műfaj, a színész annak is örül, ha a próbafolyamat közben megtanulhat, mondjuk, egy gömbön közlekedni a színpadon, hogy elsajátíthat olyasmit, amire korábban nem volt képes. Vagy amiről azt hitte, nem képes rá, esetleg amitől nagyon fázott előzőleg. Előfordult, hogy azt mondtam: „ez milyen borzadály szerep, ennyi hülyeséget én nem akarok mondani!”. A csókos asszonyról van szó. Az egyik legnagyobb sikerünk, isteni jó lett! De még a premieren sem hittem el igazán, hogy működik, aztán láttam, hogy a közönség tombol. Akkor már kicsit elhittem. Máskor meg biztos voltam benne, hogy zseniális lesz az előadás, aztán mégsem lett az.

IGOR LAZIN: A csalódás és a siker közötti párhuzam talán az, hogy mindkettő afelé nyomja az embert, arra ösztökéli, hogy létrehozzon valami újat, mást, amilyen csak telik tőle.

Ha csalódom, egyfajta buta büszkeségből, csak azért is meg akarom mutatni, mire vagyok képes. Azért mondom, hogy buta büszkeség ez, mert a dafke hozzáállással az ember nagyon könnyen és gyorsan belecsúszhat valami furcsa egotripbe, elkezd saját maga körül forogni, végül pedig beszippantja ez az önspirál.

A siker is hozhat sok mindent, az meg azért veszélyes, mert könnyen elhiteti, hogy úristen, mennyire jó vagyok! És ha kiderül, hogy mindez lufi? Akkor mi van?

OSZVALD MARIKA: Ráadásul a siker a színházban mindenképpen átmeneti. Ma még ünnepelnek – de ha holnap kimegyek a színpadra, a néző nem tudja, hogy nekem tegnap sikerem volt. Nem is nagyon érdekli. Újra és újra meg kell dolgozni érte, nem lehet sokáig lubickolni benne.

MAGAZIN: A vonalakkal is hasonlóképpen áll a helyzet? Azok, ha egyszer odakerülnek, végleg a papíron maradnak, nem kell értük újra és újra melózni, nem?

IGOR LAZIN: Rajzolás közben is állandó kapálás van belül. Egyébként nem is tudnám csinálni, amit, hiszen nem úgy van, hogy leülök, kipattan a kezemből a dolog, aztán szevasz! Ahogyan születnek a vonalak, folyamatosan engedem el a külvilágot. És végül csak Igor áll ott velem szemben. És ha Igornak problémái vannak, mondjuk saját magával, akkor rossz lesz az egész.

MAGAZIN: A gondok tehát nem jó doppingszerek?

OSZVALD MARIKA: Dehogynem, szerintem a küzdelem is előrevisz. Az operett könnyű műfaj – mármint hallgatni, nézni könnyű. Létrehozni viszont baromi nehéz. Figyelni a hatvantagú zenekarra, a karmesterre, a koreográfiára, a partneremre, úgy adni fel neki a poént, hogy tudjon reagálni, közben úgy frazírozni, hogy ne ússzak el… Nagyon nehéz, sok tanulással járó zsáner ez, de ha az ember örömmel, szeretetből csinálja, akkor másféle nehézség ez. Jó nehézség. Én így csinálom. De azért tudom, hogy az operett nem játék. Az egyik szomszédom néha, amikor elindulok, odaszól, hogy „jó szórakozást, Marika!”, amire én, hogy bocsánat, nem mulatni megyek, hanem próbálni, dolgozni. „Mit próbálsz, hát már játszottad százszor!?” Erre mit lehet mondani?

IGOR LAZIN: Minden új munkánál úgy érzem, mintha az lenne az első. Szeretem ezt az érzést.

Olyan jó pánik, jó horror. Sokszor érzem úgy, hogy a létező összes rajz már régen ott van minden fehér papíron, nekem csak meg kell találnom azt a ceruzát, azt a radírt, azt a kézállást.

Amivel előhozhatom az éppen szükséges vonalakat a nagy sokaságból.

OSZVALD MARIKA: Michelangelo szerint minden kőtömbben ott rejtőzik a szobor, csak le kell faragni róla a felesleget.

IGOR LAZIN: Valahogy így, igen. És ami a legfurcsább, hogy ugyanaz adja az erőt, ami a pánikot okozza: a tabula rasa. Hogy mindig mindent a nulláról kell kezdeni.

MAGAZIN: Eszükbe jut néha, hogy mi lesz, ha ez a horror aztán nem oldódik fel? Ha egy nap nem megy majd a megfelelő mozdulat, nem jön a hang, nem jön a vonal?

IGOR LAZIN: Belőlem egyelőre hiányzik ez a félelem, de biztosan eljön egyszer…

OSZVALD MARIKA: Persze hogy eljön. Amíg fiatal az ember, úgy érzi, mindenre képes, és általában tényleg mindenre képes. Aztán egyre gyakrabban fölvetődik a kérdés:meddig működünk úgy, ahogyan szeretnénk? Meddig tudunk megfelelni? És amíg ezen agyalunk, valamiféle csodáért reszketünk, fiatalságreceptért… Pedig az élet, a létezés maga a csoda, csak már annyira megszoktuk, hogy elfelejtjük feltenni a magunk számára legfontosabb kérdéseket. Hogy kerültem ide? Ki vagyok én, miért pont ilyen vagyok? Miért beszélgetünk?

IGOR LAZIN: És miért éppen ezen a furcsa nyelven? Egyébként van egy csoda, amit egyszerűen nem tudok megszokni: a gyerekszületés. Sokgyerekes apa vagyok. Két gyerekem is otthon született, na, az az igazán gyönyörű. Ott van ez a gyönyörű húsdarab, akinél nincs tökéletesebb, akiben tényleg minden ott rejtőzik. Maga a történelem.