1994 és 2010 között tizenhat – benne négy kényelmesen eltöltött ellenzéki – év kevésnek bizonyult egy általános működési és finanszírozási rendszer kidolgozásához. Még ahhoz is, hogy három fővárosi önkormányzati színház átkerüljön az egységes szisztémába.
A tárca gyáva volt a régi Nemzeti Színház alkalmatlan igazgatójának lecseréléséhez, és egy teljes év miniszteri mihasznasága eltotojázta az új épületre szánt időt, amiért a Soroksári úti rémpalotával fizettünk.
Az Új Színház szétverése Székely Gábor elbocsátásával kezdődött a balfácánkorszakban, Alföldi Róbert pályázatának mellőzésével folytatódott, a Csurka–Dörner-silányságcunami csak pontot tett az i-re.
A tündöklő baloldal és a vele szövetséges szakmai zsűri utasította el a Bárkába kéredzkedő Krétakört. Sokaknak van okuk utólag mélyen magukba nézni. Egyesek meg is teszik, mai bátorsággal vallják be tegnapi gyávaságukat. A 2000-es évek második felének jobboldali fordulata vidéken, Szolnokon kezdte lenullázni a színvonalat.
Az összeomlás nem volt látványos, mivel a provinciából korábban is csak három-négy színház emelkedett ki egyszerre, és ez az arány váltakozó résztvevőkkel megmaradt. A népnemzeti jobboldal, amely már 1990-ben megmutatta, hogyan lehet „rapid megoldással” pusztítást végezni a Nemzeti Színházban, fokozatosan teret nyerve új erőre kapott. Míg a pártállam utolsó éveiben a pártközpont renitensnek számító kritikusok javaslatát vette figyelembe egy-egy reprezentatív kinevezésnél – később az ellenzéki balliberálisok is kikérték a véleményüket, hogy aztán kormányon az ellenkezőjét tegyék –, addig a jobboldal hegemóniájával életbe lépett a gátlástalanság.
A manipulált pályázati döntések kendőzetlenek lettek, focihaverok és politikai kliensek kerültek pozícióba.
Hosszú a lista, és változatos az ötletesség, legutóbb a Játékszínben álltak elő új mutatvánnyal, amikor pályázat nélkül, a törvényesség megkerülésével (és bírói ítélettel is) a magánszínház hamis címkéjét ragasztották a kiszemelt kedvencnek átjátszott intézményre. Mindez megjeleníti a rendszer legfőbb – örökölt – betegségét, a szórakoztató-üzleti színház állami támogatását hatalmas összegű költségvetési pénzekkel.
Akad politikai hitbizomány, amely a „művészszínház” mikroszkopikusan kimutatható szépségflastromával működik, de többen a tisztán zenés-kommersz kategóriában vagy a költségvetési pénzből gyártó cégként és pénzmosodaként hasznosuló befogadói státuszban élvezik az adókból származó profitot ahelyett, hogy a nézői igény tartaná el őket abban az arányban, amennyiben ez az igény a jegyvásárlásban ténylegesen megmutatkozik.
|
Jon Fosse Őszi álom című darabja a Bárka Színházban
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Az aránytalanságot tovább növeli az elhibázott taorendszer (a társasági adó felajánlása a színházaknak a jegybevétel nyolcvan százalékáig), ami azonkívül, hogy fölmenti az államot a támogatás közvetlen, értékalapú elosztása alól, a nézőmaximálásra törekvő, populáris színházat hozza kedvező helyzetbe. (A taóval való visszaélés, a hamis nézőszámok után ellenőrizetlenül kifizetett sok milliárd, ami főként nem a közismert színházi szféra, hanem a nagyszámú fantom csoportosulás stiklije, csak kis részben tartozna a kultúrpolitikára, annál inkább a bűnüldözésre. Ha ez a lefolyóban landoló summa érdekelne valakit.)
A színházirányítás – a fogalom valójában nem létezik, önkényesség lépett a helyébe – végképp föladta a rendszerszerűség elvét, és pofára megy. Az egyetlen követhető „szisztéma” az önállóan gondolkodó, rendszerkritikus függetlenek fokozatos felszámolása. Friss fejlemény, hogy kőszínház megszüntetéséhez is elég egyetlen politikai korifeus döntése, amelyet legföljebb két magas rangú állami funkcionárius közötti belső hatalmi villongás előz meg. Mindezt meg lehet tenni, mert az Orbán-rezsim számára a színház még annyira sem fontos, mint a korábbi kormányoknak.
Ez Magyarországon történelmi tradíció: a teátrum kulturális kisipari szolgáltató szerepe – más országokkal ellentétben – mindig megelőzte a társadalmi tudatformáló feladatát. A színházi recepció szimptómaszerűen tükrözi a mélyrehatóan állandósult művészi és szellemi deficitet.
Évek óta a legnagyobb hatást a közéletre – beleértve a hirtelen aktivizálódott értelmiségi elitet – az István, a király című, nemzeti drámává föltupírozott szórakoztató musical Alföldi Róbert-féle rendezése tette. Ez mint jelenség (az előadástól függetlenül) képtelenül abszurd, a hazai színházi közvélemény csököttségének bizonyítéka.
(A bemutató idején is konstatáltam írásban, nemrég Máté Gábor tette szóvá egy nyilvános találkozón.) A színházfogyasztás értelemszerűen ezt az állapotot tükrözi. Még ma is négy és fél millió évente eladott színházjegyre szoktak hivatkozni, ami részint távolról sem igaz, részint akármennyi is valójában, a teljes nézőszám kilenctized részét – Bálint András színigazgató friss jelentése szerint – a szórakoztató-ipari előadások közönsége teszi ki.
Ez a becslés még mindig túlzottan hízelgő. Azoknak a nézőknek a száma, akiknek ténylegesen kimondott igényük van az életbevágó színházra, országos viszonylatban néhány ezerre, legföljebb néhány tízezerre tehető, és folyamatosan csökken. Legutóbb szintén Máté Gábor mondta el, hogy mennyire fölbillen a bemutatott előadások aránya a hosszú távú műsorban, mennyivel többet lehet játszani a közönség megváltozott ízléséhez alkalmazkodó, könnyebben befogadható darabokat. Elgondolkodtató, hogy reálisan fölmerülhet, nem kockázatos-e két alkalommal, egymást követően játszani Goethe kétrészes Faustját, lehet-e annyi elkötelezettséget várni a közönségtől, hogy két estéjét is „feláldozza”.
A Katonáról, egy parányi művészszínházról van szó. Még ott is félni lehet attól a vállalkozástól, amelynek egy – állítólag – irigyelt színházkultúrát magáénak mondható ország nagyobb befogadóképességű színházában kellene eseménnyé válnia.
Ha egy kétrészes Faust várhatóan nem esemény a kultrendező Schilling Árpádtól, akkor magának a színháznak kell nem eseménnyé definiálnia önmagát.
Az előzetes félelem amúgy jogos, a Máté Gábor ismertette felbillent repertoáron puszta szemmel is érzékelhető, hogy romlott a nézők ízlése, és csökkent az igénye még ebben a híres elit színházban is. (Vagy a számuk csökkent azért, mert igényük ugyan lenne, de pénzük nincs? Az összefüggést az életminőség általános romlásával és a politikai agymosással csak egy komplex elemzés mutathatná ki.)
|
Vidnyánszky vezényel. Kiürítette a Nemzeti Színház nézőterét
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A helyzet paradoxona, hogy olyankor kellene megtartani vagy visszaszerezni a szellemi és művészi értékhez ragaszkodó nézőt, amikor a színház nem tényező, de még mindig a szabadidő házon kívüli eltöltésének viszonylag könnyen, kulturáltan és tömegesen elérhető formája. Erre változatlanul lehet alapozni, csupán nagyfokú körültekintés kell hozzá. A kis műhelyeken (Katona, Örkény, Radnóti) kívül az utóbbi időben Eszenyi Enikő Vígszínháza a példa arra az erőfeszítésre, amely igényesen, közéleti vonzerővel és szórakoztatóan próbál működtetni egy hagyományos színházi nagyüzemet.
Vidnyánszky Attila, aki a tradícióktól idegen költői formák és a bonyolultabb esztétikai gesztusok egyik tehetséges úttörője volt, a bizonyítási kényszer hatása alatt elmulasztotta a kellő óvatosságot, és a történetmesélést mellőző, stilizációs jelekkel agyonzsúfolt vizuális absztrakció montázsait a nagyközönségre ömlesztve kiürítette a Nemzeti Színház nézőterét. Ma két helyre szállítják ingyen buszokkal az önként nem érdeklődő nézőt, a felcsúti stadionba és a Nemzetibe, ami nemcsak a két szakterület egy tőről fakadó politikai voluntarizmusát jellemzi, hanem az önmagát szoborba öntő, valóságidegen mauzóleumállítás nevetségességét is.
Kellenek, más országban is vannak autóbuszok, az értékek hozzáféréséről gondoskodó fölvilágosult állam szállító eszközei, de előbb futballkultúrára és színházkultúrára lenne szükség, hogy az összefogdosott nézőknek maguktól legyen kedvük felülni a buszra.
A Nemzeti Színház kétszázmillió forintot kapott a nemzetközi MITEM fesztivál megrendezésére – a baloldal korábban képtelen volt erre a közös szakmai-politikai teljesítményre, ahogy az Erkel Színházat is csak bezárni tudta, megnyitni és az operakultúrát látványosan terjeszteni jelenleg a jobboldal képes –, ami minden körülmények között helyeselhető.
Még akkor is, ha olyan színházat mutat be töményen, amelynek itthon nincs közönsége. Mulatságos tudathasadás, hogy a Nemzeti a fesztivállal egy időben éles fordulatot vesz az eddigi nagyszínpadi művészkedéshez képest: a drámaiatlanított, táncházpitykévé degradált Körhintát játssza, egy lebutított, illusztratív, gondolat és érzelem nélküli kliséelőadást, amelynek szellemi és formanyelvi üressége alighanem visszaszerezheti a „modern színházzal” őrületbe kergetett, igénytelen közönség jelentős részét.
A néző negligálása az elhivatottságával kérkedő, a közönségkapcsolatról ténylegesen lemondó Nemzeti Színház működésének kirívó deficitje. A Soroksári úti kínkastély azon kevés színházak egyike, amelyben nincs nevelési és ifjúsági program, tantermi, drámapedagógiai vagy bármilyen közösségi részvételi foglalkozás – a Katona, az Örkény és több vidéki teátrum ilyen irányú folyamatos tevékenységével szemben –, holott az alapműködéséhez, a deklarált nemzeti színházi feladatkijelöléshez evidensen hozzátartozna.
Csakhogy ennek a munkának nem lehet más célja, mint a színház révén fölkelteni az állampolgári felelősséget, a fiatal (vagy nem fiatal) nézőt aktív, játékos részvételre bírni az életéhez kapcsolódó morális, társadalmi, közéleti-politikai döntésekben. Pontosan ez az – az önálló gondolkodás, véleményalkotás és a valósággal való szembesítés –, amit a jelenlegi kormánypolitika és a Vidnyánszky-Nemzeti meg akar akadályozni, ezért helyettesíti a színházi nevelési programot üres alibivel: manipulált, előadás előtti „kiokosítással” és félórás közönségtalálkozó címén meghirdetett, dedikálással egybekötött fényképezkedéssel.
Ezáltal a színházat az előadások időtartamán túl is sikerül tartalmatlan reprezentációvá züllesztenie a jövő generációi számára. Az ellensúlyt a szakmai közvéleményben kevésbé értékelt, tudatos nézőt és állampolgárt nevelő csoportok képviselik. A többi közt a Káva, a Kerekasztal – az úgynevezett TIE (Theatre in Education) formációk –, a társulat helyett közösségi színházat fenntartó KoMa, a röppályáról leparancsolt Szputnyikból megmaradt Mentőcsónak, a K2, a direkten közéleti Panodráma és a drámajátszást akcionizmusra váltó, Schilling vezette Krétakör.
|
Schilling Lúzere a Trafóban
Fegyverneky Sándor / Népszabadság |
Menedékük a Trafó, a Szkéné, a MU, a Jurányi Inkubátorház, az Átrium, a Hátsó Kapu. Ezek az új alkotói és befogadói igényt fölkaroló, felelős színházi szellemiség gyűjtőhelyei. Legtöbbjük szerényen a háttérben vagy a hatalom kavarta ellenszélben dolgozik, jelentőségüket nehéz túlbecsülni. A közösségi gondolkodásban, az állampolgári és színházi felnőtté válásban betöltött szerepük egyre fontosabb.
Kivételes helyet foglal el a Pintér Béla Társulat, amelynek társadalmi szerepvállalása és széles körű népszerűsége egymást erősíti. Besorolhatatlan hungarikum: függetlenként, saját épület nélkül tart fenn repertoárt, egyformán sikeres itthon és külföldön, Budapesten alternatívnak számít, a Wiener Festwochenen, ahol az utóbbi fogalmat nem ismerik, öt világrész progresszív fesztivál-előadásainak meghívottja. Emiatt a honi uralkodó elit ferde szemmel néz rá. Másutt az országimázs egyik hivatalos emblémája lenne, például Lengyelországban, ahol – ezt a nemrég nálunk járt Tadeusz Slobodzianek, A mi osztályunk szerzője mesélte kritikus éllel – a hatalom a külföldi fesztiválsikereket elérő színházművészek fényében fürdik, más nem is igen érdekli.
|
Schilling tavalyelőtt egy lapunknak adott interjú közben. Az egyszerre kétségbeesett és dühös „önszínrevitel” egyelőre ugyanúgy nem tud (színházi)mozgalommá válni, ahogy politikai értelemben az Orbán-rezsim ellen föl-fölhabzó országos tiltakozó hullám
Kurucz Árpád / Népszabadság |
Nálunk viszont a „nemzetközi szinten eladható nevek” (Schilling Árpád) a feketelistán vannak. Ez is mutatja a két ország közötti különbséget, a lengyelek javára billenő mérleget, amely nemcsak a színházban mutatkozik meg, hanem a társadalom egészében. Schilling Lúzere, ez az egyszerre kétségbeesett és dühös „önszínrevitel” egyelőre ugyanúgy nem tud (színházi)mozgalommá válni, ahogy politikai értelemben az Orbán-rezsim ellen föl-fölhabzó országos tiltakozó hullám sem. A színházi progresszió közönségbázisa ugyanúgy szétforgácsolt és bizonytalan, mint az a közösségi bázis, amelyre a demokratikus jogállam, a jövő Magyar Köztársasága épülhet.
Nem is lehet másképp, ugyanabból az anyagból vannak, a nagyobb halmaz tartalmazza a kisebbet. A színház ma kis körökben tud hatni – a katedrálisok helyett a kazamatákban, mondta egykor Tábori György –, s szolid lehetősége ezek tágítása. Támasza lehet a színikritika, ha nem engedi magát szétszabdalni, nem kreál esztétikát a módszerből, nem játssza ki a „civil” színházat a „színészszínházzal” szemben és viszont. (Mindkettő előfordul.)
A kritika ma még őrzi független értékszemléletét, amivel ellenségnek számít a hatalom és színházi kliensei szemében.
Az „udvar” anyagi eszközei birtokában szeretné létrehozni vagy megvásárolni a lojális recepciót, sajtótermékeiben máris maga írja/íratja magáról a bírálatot. Közben szűkül a kritikusi játéktér. Míg külföldön a színházi munkába való, teljes munkaidőt felölelő „beágyazottság” szükségességéről beszélnek, addig itthon a standard kritikaírás munkaidőn túli hobbitevékenység, sőt pénzbe kerül annak, aki műveli.
A nyegle zsurnalisztikát és a gyakori blogdilettantizmust sokszor a színházak is kritikának fogadják el. Ha a kritika mint alkotó útitárs kerül szóba, a hitelképes színházi emberek egyenként halkan Krisztust mondanak, de ez kihangosítva keresztre feszítésnek hallatszik. Honunkat kivéve mindenhol máshol „hivatásos nézők”, színházi folyamatokat hosszú távon átfogó, rendszeresen kritikát publikáló színibírálók a fesztiválkurátorok. A POSZT-nak nevezett idei pszeudofesztivál előkészületeként esett meg az a csúfság, hogy a válogatók – összesen ketten – nem tudták összeegyeztetni esztétikai elveiket, ezért a program a politikai vízválasztó mentén állt össze. Ennél hatékonyabban hitelteleníteni a találkozót és leleplezni a magyar színházi állapotokat szántszándékkal sem lehetett volna.
