Bár sajtóként aligha vagyunk rá méltók, mégis, merő jószándékból megpróbálnánk hozzájárulni a dicséretes kezdeményezés sikeréhez néhány tanáccsal. Hat meghívott – plusz Horkay Hörcher Ferenc moderátor – túl sok ahhoz, hogy beszélgetni lehessen, ebben a felállásában menthetetlenül szétesnek és elhúzódnak a viták.
Ráadásul a szempontok végtelenül széttartóak voltak, nem volt világos, mi volna a közös témája a három politikusnak, Gulyás Gergelynek, Hiller Istvánnak és Schiffer Andrásnak a három egymástól is nagyon eltérő profilú akadémiai emberrel, Babarczy Eszter eszmetörténésszel, Jelenits István teológussal, piarista atyával és Wehner Tibor művészettörténésszel. Bármelyik hármas önmagában is elég lett volna egy jobban működő beszélgetéshez.
Vitadinamikai katasztrófa
Ám még így is akadtak fontos momentumai az estének, bár nem az első körben, amelyben a nemzeti emlékezettel mint olyannal kapcsolatos általános benyomásaikat oszthatták meg a résztvevők a – fél szemmel telefonján a kinti eseményeket követő – publikummal. Elő is vezettettek sorban a vonatkozó politikai és tudományos közhelyek.
Hiller például kissé professzoros stílben mesélt Thaly Kálmán álkuruc verseiről, Szekfű Gyula korai munkáiról és egyéb „érdekességekről”, nem volt nagyon rossz, csak mókás szereptévesztésnek tűnt. Szerencsére Babarczy végre a lényegre tért: kérte szépen a „politikát”, hogy vonuljon ki „a civil közösségek” szervezett emlékezéséből, kiérdemelve Schiffer és Gulyás jogos ellenvetéseit, ha kicsit is komolyan gondoljuk, hogy a politika közügyek intézése, akkor a közösség emlékezetéhez mégiscsak lehet valami köze a közoktatástól a múzeumfenntartásig. Abban is egyetérteni tűnt az LMP és a Fidesz képviselője, hogy emlékezetpolitika nemcsak az lehet, hogy az éppen hatalmon lévők kisajátítják a múltat. Schiffer, látva a nagy egyetértést, meg is jegyezte: milyen kár, hogy Gulyás pártja viszont éppen ezt teszi.
|
| Teknős Miklós / Népszabadság |
Az élet igazán akkor indult be, amikor Horkay arra buzdította a feleket, hogy térjenek rá a Szabadság-téri emlékmű ügyére. Mindenki azt rótta fel elsősorban az angyal és a sas bizarr duettjét színre vivő rémség ötletgazdáinak, hogy ennyire kényes szimbolikus ügy elrendezésébe meg sem kísérelték bevonni az érintettek csoportjait. Jelenits, aki a Heti Válaszban is megnyilvánult nemrég az ügyben, egyenesen a Sztálin-szoborhoz hasonlította a rémisztő műtárgyat, és ismét óvott az olyan szobrok felállításától, amelyeket felállításuk után nem sokkal, mint az önkényesség monumentumait, úgyis ki kell szállítani a szoborparkba. Ezek a mondatok – legfőképp az atya jobb- és baloldalon egyaránt osztatlan tekintélye miatt – hihetetlen súllyal ülték meg a termet.
Schiffer azt a cinizmust kárhoztatta ékesszólóan és átélten, amellyel Orbán Viktor – hivatalos ellenzékét csőbe húzva – taktikai célokra használta és használja fel a társadalmi csoportok traumatikus emlékeit, és azt is hozzátette, hogy az ilyesmi a baloldali establishmenttől sem idegen. Gulyás – becsületére legyen mondva – lényegében nem is védekezett, annyit tudott csak a szobor javára írni, hogy szerinte az 56 ötvenedik évfordulójára emelt Felvonulási-téri emlékmű még szörnyűbb. Egy pillanatra előbújt belőle Kövér László is, pár bővített mondatban lerendezte az elmúlt század történelmét tokkal-vonóval, egyúttal kiosztotta az igazságot boldog-boldogtalannak, míg csak Babarczy szelíden meg nem kérte, hogy hagyja már abba.
Volt még némi szó arról, miért félt az MSZP bő 20 évig a szimbólumoktól: Hiller szerint szabadulni próbált a múltjától, Schiffer viszont arra világított rá, hogy legalább ennyire igaz ennek a fordítottja is: éppen a rendszer utolsó időszakának teljes ideológiai kilúgozottságát a technokrata „apparátus” örökségét vitte tovább a „szakértői kormányzás” jelszava.
Zárlatként arról beszélt Hiller és Gulyás is, hogy a szimbolikus problémák jelenleg szűk csoportok belügyei, amelyeket a mélyülő szociális krízis is elfed. Az LMP társelnöke szerint nagy engedményeket kéne tennie mindnyájunknak a mienkétől radikálisan eltérő családi emlékezeteknek, akár a súlyos bűnöktől sem mentes figurák erényeinek részleges méltánylását is beleértve. Egy olyan országban is lehetne élni, mondta, ahol Teleki Pál utcában is lehet lakni és Ságvári Endre utcában is.
Minden óvatosságuk ellenére nemcsak Schiffer, de Gulyás, sőt Hiller beszéde is őszintének tűnt. Ők, persze, mindhárman a nem túl acélos politikai osztály messze legértelmesebb figurái közül valók, mégis világossá vált, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy „a politikusok hülyék”, nem sokkal hülyébbek a többieknél. Annak, hogy szabadságunk negyed százada során egyre mélyebben ragadtunk bele, süketen és vakon szimbolikus háborúinkba, mélyebb okai vannak.
Itt kellett volna elkezdődnie a beszélgetésnek. Ott, ahol véget ért.
