Aki soványka kóstolót kap, azon is eltöprenghet, vajon nem vétett-e az íratlan szabályok ellen korábban. Nem küldött e túl kurta hurkát vagy ványadt kolbászkát elébb? Mifelénk a jó gazdaasszonyok egész életre milliméteres pontossággal megjegyzik, ki mit küldött, s mit kell neki visszajuttatni a következő alkalommal.
Én az ilyesmibe folyton belezavarodnék. Nem is vagyok része a láncolatnak, így ha például nem összeaszott bolti tepertőre vágyom, kénytelen vagyok „barterezni”. Azért kell ilyen csalafintaságokhoz folyamodnom, mert palócföldi barátom pénzért nem adna az otthon ölt disznó után járó pakkocskából, de mert nem vagyok része a komasági láncnak sem, szívességből vagy viszonzásképp se jutna.
Adok hát helyette könyvet, folyóiratot, és a szavakat váltom be szaftos hurkákra, ropogós pörcű tepertőkre.
Jól jön ez az utóbbi akkor is, ha ezer kilométerre indul el az ember lánya télvíz idején, hogy a karácsonyfa őshazájában bóduljon el a fűszeres forralt borok illatától, ha már egyéb dolga is akad arrafelé. Strasbourg főterén és környékének girbegurba utcáiban már 1570 óta rendeznek karácsonyi vásárt: a fenyőállítás első írásos emléke is az innen félórányi autóútra lévő Selestat város kiadásait rögzítő kódexben lelhető fel.
Itt karácsony, nálunk meg a törökök dúlnak– bújik elő a gondolat, de hessegetem is mindjárt az évszázados lemaradásainkat magyarázó faktumokat. Kár is lenne mindenért a törököket okolni, a dúlás sem maradt abba akkor. Sőt.
A főtéri katedrálistól nem messze egy szerény, faszerkezetes épület, a város kulturális jegyirodája mostanság. Hajdan egyike volt Európa első patikáinak, a Szarvashoz címzett: Pharmacie du Cerf. Boltívekkel gazdagon szabdalt falain ma is láthatók középkori falfestmények: hüllők és csúszómászók. Leo Schnug freskói, aki ebben a városban született, itt is halt meg. Nem volt könnyű gyerekkora, német származású apját korai elmebetegség miatt intézetbe zárták, nővére meghalt, így anyjával kettesben nevelkedett. Művei melankóliát és gyötrődést tükröznek, apja mentális betegségét tán ő is örökölte.
– Vajon evett-e ez a nehéz sorsú ember valaha is tepertőt? – gondolkodtam, miközben arról olvastam egy cafe au lait mellett ülve, hogy a különös freskókért már egy hohenheimi önkormányzati képviselő, bizonyos Stephane Bourhis is aggódik. Azt írta pár éve Strasbourg polgármesterének, hogy a patika épülete is felmerült az amerikai koprodukcióban készülő Sherlock Holmes 2. forgatási helyszínéül, s ez jó apropó lehet a szükséges állagmegóvások elvégzésére. A freskókat megeszi a fűtés miatti meleg pára, s így eltűnhet az egyedülálló kulturális örökség.
Akárcsak az én barteres tepertőm, amit megóvásul akasztottam panziószobám kinti, hűvösbe nyíló ajtajára, gondolván a visszaútra is. Úgy tekintettem rá, mint valamiféle túlélőcsomagra. Hófúvásban elakadni legjobb tepertővel – ez nálam afféle hitvallás.
De akkurátus elzászi házinénim, aki tepertőt tán életében nem látott, szemétnek nézte, és kidobta.
