A katolikusokat idegen hatalom szálláscsinálóinak tekintették. Abból indultak ki, hogy a protestáns egyházakkal ellentétben a katolikus egyház centralizált, antidemokratikus, autoritárius. Nem integrálható Amerika demokratikus kultúrájába. A protestáns gyülekezeteknek senki sem parancsolt, de a katolikusoknak annál inkább. Mindenekfölött a pápa, mert ezek a kozmopolita, gyökértelen katolikusok elsősorban a pápához és nem a hazájukhoz, pláne nem az új hazájukhoz lojálisak.
Ekkor IX. Piusz ült a pápai trónon. Aki igyekezett növelni egyháza politikai befolyását. Az ő pápasága alatt bontakozott ki a katolikus világmisszió. A semmittudók azzal érveltek, hogy az 1848-as forradalmi hullám idején a pápa bebizonyította, hogy a szabadság, a demokrácia, a liberalizmus és a republikánus eszme ellensége. Nem vettek tudomást arról, hogy a katolikus politikai menekültek java (köztük például magyar 1848-as emigráció) éppen a másik oldalon állt, és a forradalmakat leverő reakció elől menekült „a szabadság földjére”.
|
Katolikusellenesség a karikatúrák nyelvén: kiéhezett fenevad módjára támadnak rá az érsekek az amerikai iskolákra
Thomas Nast / Harper's Weekly, 1871. szeptember 30. |
A Semmittudók Mozgalmának csak az ellenségképe volt egységes, a kor nagy belpolitikai kérdéseiben megosztottak voltak. Az alkoholtilalom és a rabszolgaság ügyében ellentétes nézeteket vallókat összetartotta az a törekvés, hogy minél kevésbé legyen vonzó Amerika a katolikusok számára. Minél kevesebben jöjjenek, akik meg ott vannak, minél nehezebben, minél később kapjanak állampolgárságot és politikai jogokat.
Ekkor épp összeomlott az amerikai pártrendszer. A Whig Párt az utolsókat rúgta, megnövekedett a párt nélküli, bizonytalan szavazók száma, és így egy rövid időre, a Republikánus Párt fölépüléséig tér nyílt a Semmittudók Mozgalmából alakult populista (és a legfontosabb belpolitikai kérdésekben határozott állásponttal nem rendelkező) párt számára, melyet népszerűsége csúcspontján Amerikai Pártnak neveztek. Amerikát ekkor elkapta a know nothing-őrület. Árultak know nothing cukorkát, know nothing teát, know nothing fogpiszkálót.
1854–55-ben a semmittudók jelentős választási sikereket arattak. A semmittudó Amerikai Párt taglátszáma hónapok alatt ötvenezerről egymillió fölé nőtt. Chicago is semmittudó polgármestert választott, aki azonnal meg is akadályozta, hogy a város migránsokat foglalkoztasson. Massachusetts államban földcsuszamlásszerű győzelmet arattak a semmittudók. A törvényhozás 400 képviselői helyéből 397-et ők foglaltak el. Radikális baloldali reformpolitikát folytattak, kiterjesztették a nők jogait, a munkások helyzetét javító, a vadkapitalista gazdaságot szabályozó törvényeket hoztak, és természetesen ellenezték a rabszolgaságot. Mindez kiválóan összefért a katolikus bevándorlók elleni uszítással, ami odáig ment, hogy vizsgálóbizottságot neveztek ki a katolikus közösségekben „elterjedt szexuális kicsapongások” feltárására.
1856-ban az Amerikai Párt önálló elnökjelöltet is állított Millard Fillmore személyében. Ő whig párti alelnökből lépett elő elnökké Zachary Taylor halála után. Az ő nevéhez fűződik a szököttrabszolga-törvény, mely szerint néger nem állíthat tanút, nem védekezhet az esküdtbíróság előtt, a szökött rabszolgákat pedig a rabszolgaságot tiltó államokban is tilos támogatni, s akár húsz év múltán is vissza kell őket toloncolni a gazdáikhoz. Ez volt a polgárháborút elodázó „kompromisszum”. A Whig Párt meghasonlott, és ráment a rabszolgakérdésre. Politikusainak többsége az új rabszolgaság-ellenes párthoz, a republikánusokhoz csatlakozott, de Fillmore-nak arra nem volt útja. Az Amerikai Párt a keblére ölelte őt, de kudarcot vallott vele, csupán harmadik lett az elnökválasztáson 21 százalékkal.
„Elég gyorsnak tűnik a leépülésünk. Kezdetben nemzetként azt deklaráltuk, hogy minden ember egyenlő. Aztán ezt a gyakorlatban már úgy olvastuk, hogy minden ember egyenlő, kivéve a négereket. Ha a semmittudók átveszik a hatalmat, akkor az lesz az olvasat, hogy minden ember egyenlő, kivéve a feketéket, az idegeneket és a katolikusokat. Na, ha idáig jutunk, akkor én inkább emigrálok.
Oda, ahol nem is tesznek úgy, mintha szeretnék a szabadságot. Oroszországba például, ahol legalább egyértelmű a despotizmus, és nem álszenteskednek.” Így vélekedett a semmittudókról Abraham Lincoln. Ám nyilvánosan soha nem bírálta őket, mert szüksége volt a szavazataikra. Az Amerikai Párt szétesése után meg is kapta azokat.
A kentuckyi Louisville 1855 nyarán a kormányzóválasztás lázában égett. A város lakóinak harmada-negyede külföldön született. Az újonnan érkezettek többsége német volt és politikai menekült. A város lapja, a Louisville Journal a kivételesen nagy hatású szerkesztő és publicista, George D. Prentice irányítása alatt országos jelentőségre tett szert. A lap a népszerűségét jelentős részben Prentice gyújtó hatású, radikális publicisztikáinak és fölöttébb tendenciózus riportjainak köszönhette. Prentice és lapja kitartóan, folyamatosan, hevesen és hatékonyan uszított általában a bevándorlók, az idegenek és különösen a katolikusok ellen. A lap olvasói azzal keltek és feküdtek, hogy hontalanok lesznek a hazájukban, ha nem a semmittudók jelöltje győz, hanem az idegenek veszik át az uralmat a Demokrata Párt színeiben.
A választás napján, 1855. augusztus 6-án feltüzelt tömegek törtek be a német és ír katolikusok lakta negyedekbe. Gyilkoltak, gyújtogattak, pusztítottak. A történészek szerint 19-22 embert öltek meg. (Katolikus források több mint száz halottról tudnak, de nyilván túloznak.) Rengeteg volt a sérült. Fölgyújtottak, leromboltak, kifosztottak több mint száz házat és üzletet. Tízezrek menekültek el a városból. Louisville a következő években leépült, a helyi vállalkozások, üzletek jelentős része csődbe ment, bezárt.
Összesen öt elkövető ellen emeltek vádat, de azokat sem ítélték el. Az áldozatok közül senki soha, semmilyen kártérítést nem kapott. Szerte az Államokban sok helyen csapott át erőszakba az idegengyűlölet, de a louisville-i véres hétfőhöz hasonló tömegtragédia máshol nem történt. A véres hétfő után tíz évvel Louisville németnek született polgármestert választott.
A katolikusellenesség nem tűnt el az Egyesült Államok életéből. Közel száz évvel a véres hétfő után Paul Blanchard hatalmas sikert aratott az American Freedom and Catholic Power című könyvével, melyben azt fejtegeti, hogy a katolikus egyház világuralomra törő idegen hatalomként illetéktelenül befolyásolja a törvényhozást, az oktatást, az orvosi gyakorlatot, és veszélyezteti Amerika szabadságát. A katolikus elnökjelölt, John F. Kennedy jelentkezése is felfűtötte a katolikusellenességet. Vajon kihez lenne hű és lojális egy katolikus elnök? A hazájához vagy a pápához? Többek között ezzel kampányoltak, ha nem is eredményesen, Kennedy ellen.
Egy ideje a délről érkező bevándorlók testesítik meg a katolikus veszélyt. Az amerikai sajtóban megjelennek olyan vélemények, hogy a Semmittudó Mozgalom örökségét Trump tábora képviseli, és Trump egyesíti a moszlimellenességet és a katolikusellenességet. Sokan kimutatták már a rokonságot a régi katolikusellenes és a mai iszlámellenes retorika és paranoia között. Nem nagy szellemi kihívás.
Szeptemberben megemlékezünk majd arról a 167 évvel ezelőtti napról, amelyen Murad pasa élete kezdődött. És csupán 15 hónapig tartott. Őt azelőtt öt és fél évtizeden át Jozef Zachariasz Bem néven és katolikusként tartották nyilván. Ha más emigránsokhoz hasonlóan Amerikában kötött volna ki, nyilván katolikus marad és a semmittudók látókörébe kerül.
Bem pasa, Murad apó nem volt magányos konvertita. Magyar keresztény üldözöttekből is lettek, nem is olyan kevesen, moszlim emigránsok. Akiket moszlimként is éppen úgy félhettek és gyűlölhettek a magyar, a lengyel és bármilyen szabadság ellenségei, mint ahogy keresztényként félték és gyűlölték őket.
