A németeknél a budihumornak, az anális tréfálkozásnak népi, paraszti gyökerei vannak. Emellett nem nagyon korlátozták az olyan, abszurdig vitt túlzást sem, melynek legismertebb képviselője a Simplicissimus volt (1896–1967), amely radikális hetilapnak rajzolt a zseniális Olaf Gulbransson és Edward Thöny. Franciaországban a sallangtalan, durvaságban dagonyázó, nyilvános, obszcén tiszteletlenség, a maró gúny („gouaille”) és a blaszfémia több száz éves, állhatatos hagyományápolás eredménye.
Beszélgetőtársam szerint mindez a gall tradíciókra és vélhetően az animizmus korabeli mágiákra vezethető vissza. Az egykoron a rómaiak uralma alatt senyvedő népek elfogadták a szaturnália humorát, abszurditását, szexualitását, a szakadatlan humorizálást az ürülékkel. A bálványimádástól való viszolygás érzékletes példája, hogy Frankhonban a középkor vége felé a lyoni püspök – Rabelais barátja, mentora – engedélyével tartottak néhány napos szabad szerelem és trágárság fesztivált, felhőtlen utcai gruppenszexszel.
Az évente megrendezett, később minden nagyobb városban elterjedt vásári esemény fő attrakciója egy Jézus- és klérusgyalázó „performansz” volt,melynek csúcspontján kacagva feszítették keresztre a prófétát, fityiszt mutatva a hitbuzgalomnak. Császár az általa grandiózus látszatnak nevezett, meglehetősen összetett Charlie Hebdo-ügy megértése kapcsán alapvetőnek tartja, hogy a franciáknál a nonsalansz trágárság, a felszabadultság, a gátlástalan csúfolódás nem függ össze az intellektussal. Ezért is roppant nehéz az otrombasággal operálni egy olyan országban, ahol a hétköznapi szarkazmus, a vaskos-durva humor természetes, és a metrókalauz bármikor viccesebbet mond(hat) egy extrém, napi politizáló karikatúránál is – szabadon.
Mindez közrejátszhatott abban, hogy a Charlie Hebdo nem vált tömeglappá. Továbbá, hogy a föléje tornyosuló, nagy hagyományú, baloldali-antifasiszta, antiimperialista és emelt fővel Amerika-ellenes Le Canard Enchainé mellett másodhegedűs maradt. („A Leláncolt Kacsát” a német megszállás alatt is megjelentették a halálbüntetést kockáztató, bujkáló lapcsinálók.) Az elmúlt időkben veszteséges rétegmédium elődjének fő csapásiránya még nem a napi politikai sértés volt. A Georges „Professeur Choron” Bernier és a Francois Cavanna által fémjelzett, 1960-ban verbuvált Hara Kiri az első olyan, szatirikus hetilap, amelyben a vallás – különböző szentképek, szakrális jelképek – kigúnyolása (szub)rutinszerűen folyt.
A művészet szabadsága nevében és hevében ők készítettek elsőként a sajtóban intellektuálisan trágár, szörnyen humoros fotóperformanszokat (a szerkesztőség munkatársai voltak a performerek, színészek). Közöltek számítógép nélkül megoldott fotómontázsokat, graffitit, tárgykarikatúrát, mémet. A fifikás, szeriőz utalásokkal teli, radikális és megdöbbentően szabad Hara Kiri volt az internet korában elterjedt, kompozit, szatirikus műfajok kísérleti műhelye.
Az anyagilag csődbe jutott, majd a Charles de Gaulle halálán élcelődő lapot 1970-ben betiltották; a névváltoztatás után (Charlie Hebdo) a művészet lassan lekopott, majd megszűnt. Helyét átvette a közvetlen napi politikai sajtókarikatúra. Ez az, amit majd a heti botrányokat magából kiizzadó, véreresen ötletgyártó Charlie Hebdo művel(t), és amely tevékenység Császár megítélése szerint ötven százalékban bődületes, dilettáns trágárkodás – ötven százalékban lehengerlő poénok kavalkádja, kiválóan rajzoló profiktól. Mindemellett állítja: a számára egykor fölvillanyozóan rokonszenves, buta és gonosz újság (Journal bete et méchant) alcímű Hara Kiri, majd a kevéssé szimpatikus, felelőtlenné (Journal irresponsable) átalakuló Charlie Hebdo (volt) az utolsó ikonja annak a világnak, ahol még „a szarnak nemhogy bűze van, hanem kőszáli szar bűze”.
Merthogy a Charlie Hebdóban a fékezett habzású kvázikarikatúrák és a valóságot megszépítő antikarikatúrák helyett – ez idáig – tényleg karikatúrákat rajzoltak. Magas minőségben, kivált agyafúrtan és ravaszul elegyítve a hitványságot, az alpáriságot, a kedveset, a jópofát, a gügyét, a „vérhülye” humort. Hogy mindez miért számít kivételesnek? Részint azért, mert egy kellemkedő, a fekáliát illatosnak hazudó világban a szinte észrevétlenül elfajzott karikatúra derűsen bájtorz tömegáruvá korcsosult – úgy százötven évvel ezelőtt. A nyárspolgári giccskarikatúra atyja, a ragyogó Wilhelm Busch puhította bájossá és cukrossá a karikatúra addig rút, torz, olykor undort vagy félelmet keltő formavilágát.
A sajtókarikatúra fénykora a múlt század hetvenes éveinek közepére lehanyatlott – függetlenül a Gutenberg-galaxistól, és az internet hatásától. (Az aranykor az ötvenes-hatvanas évekre esett.) Technikai és szocializációs okai is vannak, hogy a szofisztikált szatirikus grafikát, a finom, intellektuális magazinkarikatúrát – amit például Jean-Jacques Sempé és Saul Steinberg művelt – fölváltotta a könnyed cartoon-magazinhumor, az öncélú vicc, a Walt Disney-tradíciójú, amerikanizált giccskarikatúra. Szakértőnk kétli, hogy ma (meg)értenének egy gyönyörűen stilizált, pontosan egyszerűsített, arányokban kimért Réber László-rajzot, ahogyan igen kifinomultnak számítana egy Kaján-karikatúra is.
|
| A Charlie Hebdo elődje, a Hara Kiri készített a sajtóban elsőként intellektuálisan trágár, szörnyen humoros fotóperformanszokat |
A Charlie Hebdo szintén cartoon-karikatúrát közöl(t), bugyuta, bumfordi, erősen stilizált, kommersz formavilággal. Császár megjegyzi: a lap hajdani, vezető karikaturistái – a terrortámadásban meggyilkolt Georges Wolinski, a dzsesszlemezborítókat is tervező Jean Cabut (Cabu), és Stéphane Charbonnier (Charb) – korántsem ilyen jellegű munkákat publikáltak a saját köteteikben. Miközben Cabu fennen hangoztatta, hogy a mindent-mindenkit provokáló Charlie Hebdo rasszista és szexista.
Miként önmagától értetődőnek tartják, hogy a karikatúra (legyen) vicces, úgy szilárdan tartja magát az a kényszerképzet is, hogy a karikatúra egyet jelent a sajtókarikatúrával. Volt idő, amikor pontosan tudták, hogy a karikatúra inkább egy torz portré, amelynek semmi köze a vicces, szatirikus sajtógrafikához – és fordítva. Császár szavaival: a vicc a karikatúra melléksajátossága. Charles Baudelaire a karikatúráról szóló, 1857-es esszéiben a sátáni, démoni tagadást nevezi meg a karikatúra vízjelének.
Ez azonban már valamivel több mint három évtizeddel később – tehát mire a Dreyfus-per antiszemita karikatúrái megjelentek a francia lapokban – eltűnt a karikatúrából. A sajtó ugyanis – amely mégis kapitalista vállalkozás – lecserélte az ellenkezésre hajlamos, örökösen finom áttételeket alkalmazó, művészkedő művészeket a rajzolni tudó újságírókra. Ennek eredménye, hogy a karikatúra kevés megnevezhető, alapvető jellemzőinek egyike, a Kokoschka, Schiele univerzumánál is túlzóbb, a valóságot iszonytató infernónak mutató „rútítótorzás” mára alig észlelhető. Olyannyira, hogy éppen az ellenkezője, a krumpliorrú, hazug eufémizálás vált általánossá.
Mindezen túl: a karikatúrának – tradicionálisan, fölidézve a herculaneumi villában talált, obszcén falfirkákat – általában nem szándéka a röhögtetés. A tetszésnyilvánításnak ez a spontán jele, az erős érzelmi felindulás csupán járulékos elem – akár a vicc. Ráadásul az „igazi”, hamisítatlan karikatúra esetében a lelki kitörés többnyire káröröm; a felhalmozódott gyűlölet kiélése. Vanszlov írta, hogy a jó karikatúra a hatalma(sságo)k, a bürokratikus-zsarnoki intézmények által meggyalázott ember váratlan, hirtelen kirobbanó szembelépése minden olyan aljassággal szemben, ami megnyomorít.
Kérdésemre, manapság micsoda az annyi féle-fajta művészeti ággal kölcsönhatásban álló, számtalan közegben jelen lévő karikatúra legfőbb ismérve, Császár Tamás sorolásba fog: a tömegkultúra, a naprakészség, az aktualitás, a bájosság, a kedvesség, a hisztériakeltés, az érdeklődés állandó fenntartása, az eladhatóság. Valamint a pimaszság – az olyan helyeken, ahol ezt még megengedik. Következésképpen nem tud említeni olyan sajtóterméket, amely akár fosszíliáiban tartalmazná az „igazi” karikatúrát, de ez nem is lenne korszerű.
Példányszámokat kell termelni, és mivel etikáról szó sincs, lehetőleg az etikett szerint kell működni, az eladhatóság kizárólagos érdekében. Szerinte ebben rejlik a „szenzitíven értelmes” Charlie Hebdo volt, mára legendás munkatársai működésének, küldetésének ellentmondásossága is: tagadásra építettek, hittek a (sajtó)szabadság eszméjében, volt hivatástudatuk és – idővel kiégő – missziójuk, miközben szakmányban, kénytelen-kelletlen alkalmazkodtak a példányszámokat előíró elvárásokhoz, intenciókhoz, a fondorlatos lapeladási kényszerhez.
