A rövidpróza nagyregénye

Mint ahogy az sem, hogy mindenáron fejlődéstörténetként kellene szemlélnünk az elmúlt száz évet, mintha a magyar prózában a posztmodernitás elérése lett volna a cél. Bár az igaz, hogy az utolsó kötetben szereplő egy-egy szöveg már igen messze esik a századelő novellaeszményétől, talán már a műfaj határait is átlépik, mint Békés Pál vagy Németh Gábor prózája.

Sokkal inkább a bejárható út érdekes, az az ív, amely Krúdyval kezdődik és Grecsó Krisztiánnal, a sorozat legfiatalabb szerzőjével ér véget. Már ha véget ér. A folytatás ugyanis indokolt lenne, hiszen az új évezredben számos új novellista tűnt fel, s őket egy kötetbe terelni még akkor is érdekes vállalkozás lenne, ha az utóbbi 15 évre még nem látunk rá annyira, mint a korábbi időszakokra. A folytatástól (vagy előzményektől, hiszen a sorozat 1905-tel indul) sem Szilágyi, sem a kiadó nem zárkózott el, bár egyelőre a hozzáférés gondjait próbálják orvosolni.

A neten és a kiadótól néhány kattintással hozzá lehet jutni a sorozat első darabjaihoz, ám a könyvesboltokban ez már nem akadálymentes. Karácsony közeledtével talán indokolt lenne egy díszdobozos kiadás is, amely egyben nyújtaná át a köteteket, de erre a pluszköltségek miatt már nem vállalkozik a Palatinus.

Szilágyi szerint téveszme, hogy míg a regény teljes világot épít, addig a novella szilánkosabb, „hiányosabb” lenne. Amikor a háborúról vagy ’56-ról szóló novellákat emelt be a válogatásba, azokban az átélt trauma a maga teljességében mutatta meg önmagát.

A visszajelzések is ezt igazolják: ma új lendületet kaphat az olvasók részéről is ez a néha mostohának számító műfaj. Míg a századelőn a hírlapok tárcaéhsége adott neki lendületet, ma az irodalmi folyóiratok fogadják be előszeretettel, sokkal inkább mint a regényrészleteket.

Kérdés, hogy később az internet vagy a virtuális fórumok mennyire lesznek képesek nem csupán életben tartani, de új impulzusokkal is ellátni a novellát. S hogy meddig marad érvényes a jelenlegi válogatás? Talán csak pár évig, évtizedig. Hiszen minden generáció megteremti a maga hagyományát azzal, hogy újraolvassa, és ezáltal újrarendezi a korpuszt.

Megnézi, hogy joggal felejtettünk-e el alkotókat és műveket, vagy joggal ajnároztuk. A jelenlegi válogatás sem hibátlan, és nem is kikezdhetetlen, de talán éppen ezzel ösztönzi a jövőbeli szerkesztőt, hogy bátran nyúljon hozzá és vigye tovább a maga szempontjai szerint.