Virág Csaba építész 1979-ben tudatosan úgy építette meg ezt a házat, hogy oldja azt a hatalmas léptéktörést, amit a 120 éve az egyemeletes polgárházak közé pottyantott levéltár tömbje okozott, továbbá üveghomlokzatán tükröződjön a Várra oly jellemző díszes történelmi világ. Az egykor fényérzékeny fólia most vakon, mint valami szakadozott páraréteg fedi el a homlokzatot, sokan karcoltak bele szívbe foglalt szerelmi emlékeztetőt, de valaki a tervező nevét is fontosnak tartotta ráírni.
Egy régi épület bontásakor gyakori érv, hogy lepusztult állapotban van, nagyon drága lenne helyreállítani – különösen, ha már a funkcióját is elvesztette. Egy város amúgy is így működik, történelme során szeszélyes véletlenszerűséggel pusztulnak ki belőle jó és rossz házak, és ugyanilyen szeszélyességgel épülnek a helyükre szépek és borzalmasak. De épített örökségünket ennek ellenére féltő alapossággal kell vizsgálni, hogy pillanatnyi érdekből nem takarítunk-e el olyasmit, ami esetleg majd húsz-harminc év múlva érne be klasszikus értékké.
„Vajon valóban kevesebbek leszünk-e valamivel, ha egy rég kiürített épületet lebontanak?" – teszi fel a kérdést Smiló Dávid fiatal építész a teherelosztó megmentésére szerveződött Facebook-csoport vitájában. „Nehéz elmagyarázni, hogy ez az épület miért fontos. Vázolni kéne pontosan a háború utáni építészet és építőipar siralmas helyzetét, a háború alatt szétbombázott Vár jelentőségét a magyar kultúra, történelem és építészet szempontjából. De ez nem is fontos. A fontos az, hogy van-e képességünk arra, hogy minden empátiánkat összeszedve megpróbáljunk eljátszani a gondolattal, hogy ez az ocsmány ház jelenthet többet számunkra önnön ocsmányságán túl. Lehet-e értékes, és szerethetünk-e úgy valamit, hogy nem tetszik? Ez a kihívás a saját kultúránkról szól, ezen belül annak épített részéről és arról a képességünkről, hogy egy modern épületet a modern polgár szellemi képességeivel ítéljünk meg."
Forradalmi és költői
Virág Csaba egy a maga korában forradalminak számító gesztussal üveg függönyfalat tervezett lényegében egy irodaház vagy ipari csarnok fémvázába foglalva, mégis az egyszerűségnek valami nehezen tisztázható költőiségével. Kései darabja ez annak a hatvanas évekbeli foghíj-beépítési programnak, amely a háborús sebeket próbálta kortárs módon orvosolni. A dilemma akkor is hasonló volt: mennyit és hogyan őrizzünk meg az elpusztult múltból, mi az, ami méltó erre, és mi az, ami nem? Akik például a Tóth Árpád sétányon sétálnak, azoknak talán fel sem tűnnek Jánossy György vagy Farkasdy Zoltán – akkori fiatal tehetségek, későbbi mesterek – a barokk sorba illesztett puritán lakóházai.
|
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Ezek a kor szelleme szerint készültek hol fehérre meszelt téglaarchitektúrával, síneken csúsztatható spalettákkal, hol azzal a fém függönyfalas módszerrel, ahol az ablaksorok egyben a falat is jelentették. Az építészettörténet ezeket a korai hatvanas évek legjelentősebb művei között tartja számon, és ebbe a sorba illeszkedik Virág Csaba is a teherelosztóval, illetve első várbeli munkájával, a Hadik-szoborral szemben álló Fehér Galamb házzal. (Ebben nyílt meg nemrégen Jamie Oliver első magyarországi étterme.) Virág annak idején a függönyfallal a radikálisabb megoldást választotta, épületei csak alkalmazkodnak, de nem simulnak bele a nosztalgikus környezetbe.
Továbbá van még egy bűne, amiért alighanem a hatalmi ízlés célkeresztjébe került túlságos modernitásával: ő volt a sokat bírált és kárhoztatott Kálvin téri üvegpalota tervezője is. (De ő jegyezte az MTI Naphegy téri tömbjének 1989 és 1991 közötti, földi űrállomásszerű bővítését, majd utolsó nagy munkájaként a Hild-udvar és a Császár uszoda közé szorult „titkos" törökfürdő példaszerű felújítását is.) Ha egy lépéssel továbbmegyünk: épített örökség ide, épített örökség oda, ha a szocializmus negyven évét nehéz is kitörölni a fejekből, a könyvekből és az ország utcáiról, tereiről, törekvés azért láthatóan van rá.
Társadalmi vita
„Egyszerűen hátborzongató az a mentalitás, hogy 30-40 évente lebontunk valamit, mert nem annyira tetszik mindenkinek." „Ez egy ronda, mai szemmel korszerűtlen, elavult és funkciója vesztett épület, ami a tömegén kívül semmivel sem illeszkedett a polgárvároshoz. Még azt is megengedem, hogy a hetvenes évek végének kádári városképébe beillett, de most egyszerűen zavaró és randa."
 |
| Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
„Ez egy szép, igazán elegáns épület. (...) most is trendi és haladó, a levéltár brutális tömbje százszor zavaróbb, mint ez. A levéltár meg most kifejezetten azért szorul bővítésre, mert a Nemzetgazdasági Minisztérium költözése miatt néhány hét alatt ki lettek rakva a Szentháromság térről."
„Tudod, olyan állapotban van ez a trendi épület, hogy teljes felújításra szorul. A funkciója eldőlt, és arra teljesen alkalmatlan. Ami áramelosztónak épült, az nem igazán alkalmas levéltári célokra." „Ha megkísérelnék a felújítást, vagy legalább az eredeti állapot helyreállítását, akkor egy színvonalas épületet kapnánk." „A bontással pontosan ugyanazt sikerül legitimálni, mint ami a háború után történt, nevezetesen a 30-40-50 éves házakat nem tudták megfelelő történelmi távlatból szemlélni, ezért értéktelennek ítélték, mert leromlott állapotban voltak, és ezért nem nyújtottak kellő építészeti értéket. Illene lassan ezt a leckét megtanulni."
Ez a nép hangja a várbeli teherelosztó lebontásával kapcsolatban. Annyi mindenképp jól érzékelhető, hogy ami a szakmában többé-kevésbé elfogadott közmegegyezés – hogy a Bauhaus után az építészetnek funkcionális és kortárs, nemzetközi nyelven kell megszólalnia –, azt a laikusok többsége dísztelen ridegségnek és lélektelen szögletességnek látja. Tehát a kortárs modern helyett inkább a régi korok építészetét, mondjuk a szecessziót vagy a historikus eklektikát szereti. Virág Csaba 1979-ben „up to date" volt, amikor a környezethez ugyan alkalmazkodva, de a modernizmus szellemében a funkciót tükröző szerkezetet tette főszereplővé. De sokak szemében ez a szinte kubisztikus tömegformálás ronda, mert nem illeszkedik a zárt sorú történelmi környezetbe, vagy ronda, mert csak.
Örökségvédelem nélkül
Az, hogy régi épületek eltűnnek és újak kerülnek a helyükre, a városokban természetes, közben azonban – szerencsére – egy másik irányú folyamat is elindult. Az épületeket sokáig csak használati tárgynak tekintették, és nem a kultúra részének, mint egy freskót, festményt vagy szobrot. De a kulturális örökség fogalma hamar valóság lett Magyarországon is. Politikai okokból sokáig a szocreál tabu volt, de ma már ebből a korszakból is akadnak megőrzendő, azaz védett épületek. A képzeletbeli határ most valahol a szocializmus késő modernjénél áll – a Fidesz-kurzusban pedig különösen ez számít mostohagyereknek. Nem véletlenül merült fel a Déli pályaudvar kapcsán is, hogy mint afféle modern kommunista kockát, a legegyszerűbb lenne eldózerolni. A Kossuth téri volt MTESZ-székház bontásáról pedig már meg is született a határozat, ugyanakkor, mint a teherelosztó esetében.
Ezek után újra az a kérdés, vajon méltó-e az építészeti védelemre a volt Országos Villamos Teherelosztó épülete? Erre persze nem egy kormányhatározatnak kellene rapid választ adnia, hanem autonóm szakembereknek, egészen pontosan a mára bedarált hazai örökségvédelem intézményeinek. A hatalom forgatókönyveit nagyon jól ismerjük ugyanis. Szakmai konzultáció itt sem volt, csak kormányhatározat született, a szóvivői tájékoztatón bejelentették, és kész.
De a főpolgármesternek vagy a kerület polgármesterének vajon miért nincs szava hozzá?
