Sajátos szaguk volt. A betérőt a hipo, az égett olaj és a paradicsomos káposzta szagának sajátos keveréke csapta homlokon ezekben a hodályokban, amelyhez évszakonként hol a naftalin, hol a szörnyű pacsulikkal elnyomott emberi izzadság szaga társult. Betérve az első a tálca volt, majd az evőeszközök és az egyrétegű (átlósan félbevágott) szalvéta. Kenyér a pénztárnál (jellemzően sarkok, a halom tetején a legszárazabb darabokkal). A kor igényei és lehetőségei szerint bőségesek voltak az étlapok. Legalább háromféle leves, ugyanennyi főzelék (a feltétek császárával, a darált húst alig látott fasírttal) és a csonttal együtt sült tarja-, illetve rántott karajszeletekkel. Desszertnek pedig bukta, piskótatekercs, tejberizs. Gasztronómiai élményt itt nem keresett senki, a tömegtermelés ezt nem is tette volna lehetővé. Ide valamit gyorsan befalni, a kor szóhasználatával: „silózni” járt a vendég.
Ezeken a helyeken – a fokozatosan láthatóvá váló lelakottságot nem számítva – szinte semmi sem változott. Legfeljebb a tálcák formájának és anyagának átalakulása szakaszolta valamennyire e sajátos világ korszakait. Kezdetben a téglalap formájú alumínium dívott, de ezekről kiderült, hogy az asztaloknál négy csak úgy rendezhető el belőlük, hogy minden étkező a sarkok felé kénytelen szorulni. Újítás gyanánt ezért – az alapanyag változatlanul hagyásával – rövidesen jöttek a háromszögletű változatok, amelyek a kerek lapú, az ácsorogva étkezők számára készített magas gyorséttermi asztaloknál is jól bizonyítottak. Az evőeszközöknél sokkal lassúbb volt a váltás. A műanyag – jobb helyeken alpakka – változatok megjelenéséig maradt az alumínium, bizonyára abban a reményben, hogy ezeket az olcsó vacakokat talán nem lopják el. De a biztonság kedvéért azért beleütötték a tulajdonos vendéglátó cég monogramját is. Egy rendes legénylakás konyhakredencének fiókja persze így is DPVV, KPVV, BVV jelzésű eszcájggal volt teli, nem szólva a presszók kiskanalairól, amelyekből magam is szép gyűjteménnyel rendelkeztem.
Szakmai hitvallásról, a szó klasszikus értelmében vett vendéglátásról itt szó sem lehetett. Terv volt, nyersanyagnorma és cél: aki ide betér, az könyörtelenül meg lesz etetve. Akkor is, ha nincs pénze, hiszen önkiszolgáló étterem elképzelhetetlen volt darizók nélkül. Ők voltak azok, akik az első kanál leves után szenvedő arccal odaálltak az ember mellé, és a füléhez hajolva jelentőségteljesen azt kérdezték: Főnök, mind megeszi?
Erdei Katalin fotója a József körút és a Népszínház utca sarkán állt Unióban készült 1983 júliusában. Helyére azóta a világ legnagyobb hamburgerlánca költözött be, megőrizve az eredeti nevet. Ahogy a Móricz Zsigmond téri üzletük is Lordok háza lett.
