„Nem tekintem feladatomnak, hogy nyomasztó mintazsidó legyek”

Azt, amit addig csináltam, úgy tűnt, hogy nem lehet folytatni. Nem maradt más választás, elmentünk innen egy nyári napon, „nyaralási” fedőszöveggel, két bőrönddel és két gyerekkel. Tamás és én kapcsolatban voltunk a belgrádi hitközség vezetőjével, tudtuk, hogy működik egy Jugoszlávián át Olaszországba tartó, zsidókat „csempésző” útvonal. Olasz zsidók hoztak át útleveleket, és jellemzően vasárnap este, amikor nagy volt a forgalom, kis szerencsével át lehetett jutni velük a határon. Mi is egy ilyen vasárnap este érkeztünk meg a szabad világba. Utolsó emlékem az „innenső” oldalról a belgrádi hitközségi iroda, amelynek egyik falán Theodor Herzl, a másikon Tito marsall képe lógott.

Raj Ferenc civilben Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

– Egy rabbinak különösen nehéz lehet otthagyni a közösségét.

– De mennyire. Elég korán kezdtem: az 1958-as Európa-bajnokságon Magyarországon járt az izraeli birkózóválogatott. Én akkor 16 éves voltam, és már hároméves korom óta tanultam héberül magánórákon. Mikor egy hotelban találkoztunk a birkózókkal, végre használhattam a tudásomat. Nagyon meglepődtek, el voltak ájulva tőlem. Az egyik velük lévő újságíró azt mondta, nekem az a küldetésem, hogy itt hébert tanítsak, majd bemutat az izraeli követségen, ők adnak könyveket, mutatnak módszereket hozzá.

Egészen ’67-ig jártam fel, amíg volt diplomáciai kapcsolatunk Izraellel. Összehoztam egy csoportot az ortodoxok svábhegyi üdülőjében, köztük volt a rabbiképző jelenlegi rektora, az akkor tízéves Schőner Alfréd is.

Kitanítottak: ha kérdezik, mit csinálok mindig a követségen, mondjam azt, hogy a nagymamámnak viszek gyógyszert. Egy kalapos ember szólított le először a lakásunk előtt, kért, hogy fáradjak be vele egy kapualjba, neki elő is vezethettem rögtön a történetet. Így kezdődött a kapcsolatom a belső elhárítással.

Nekem mindig nagyon fontos volt a tanítás. Büszke vagyok rá, hogy Scheiber Sándor igazgató úr talán a világon egyedül nekem adott kitűnőket a vizsgákon és próbált rávenni, hogy maradjak itt, mert nekünk itt van dolgunk. Nagyon szerettem prédikálni, bár ezt a szót és a hozzá társuló tekintélyelvűséget mindig is utáltam: a rabbi nem prédikál, a rabbi tanít. Úgy tűnt egy darabig, hogy én leszek a Dohány utcai zsinagóga rabbija.

Már el is kezdtem helyettesíteni, amikor egy alkalommal a felszabadító Vörös Hadsereg mellett Szenes Hannát is belefűztem egy prédikációmba, akinek ugyan már akkor is volt emléktáblája a zsinagógában, de azért gyanús cionistának számított. Rögtön felnyomtak az egyházügyi hivatalnál, és impozánsan induló karrierem itt véget is ért. A rabbiképző mellett elvégeztem az ELTE iranisztika szakát is. A kisdoktorimra készültem, amikor ismét megszólítottak az elhárítás kiváló munkatársai az utcán.

– Hogyan lett kint neológból reformrabbi?

– Másodunokatestvérem a Hebrew Union College, az amerikai reform rabbiképző egyik könyvtárosa volt, az ő segítségével kaptam próbaidős segédrabbi állást 1972 decemberében egy reformzsidó közösségben. Ők elfogadták a neológ rabbiképzős diplomámat, s még azon a héten elmondhattam angolul az első prédikációmat.

A reformzsidóság számomra azt jelenti, hogy tudomásul veszem a közösségem életformáját, igényeit, a körülöttem lévő világot, és

nem tekintem feladatomnak rabbiként, hogy nyomasztó mintazsidó, eleven szemrehányás legyek azok számára, akik hozzám fordulnak.

Itthon a rabbik egészen másfajta vallási életet élnek, mint a híveik, és ez példamutatás helyett könnyen terméketlen elkülönüléshez, vagy képmutatáshoz vezethet. Amíg itthon voltam, gyakran a fél városon átsétálva mentem szombatonként a zsinagógába, míg a híveim integettek nekem a villamosról. Amerikában olyan közösséget kerestem, ahol nem ez a „jámbor” távolságtartás biztosítja a tekintélyem és nem kell megjátszanom magam. Hiszi vagy sem, Scheiber professzor sokszor és szeretettel mesélt nekünk a reformzsidóságról.Magától értetődött, hogy ide fogok tartozni. Scheiber vallásfelfogásában szerintem lényegében reformzsidó volt, de a hagyományos liturgiához nagyon kötődött: gyönyörűen énekelt és minden dallamot ismert. A nemi egyenlőség kérdése, ami ma elsőnek ugrik be a nem ortodox mozgalmakról, akkor még nem volt előtérben. Amerikába érkezésem évében avatták a reformzsidók az ország első női rabbiját, Sally Priesandet. Ez volt az utolsó – akkoriban még radikálisnak tűnő, mára sok helyütt teljesen bevett – lépés a nők teljes vallási egyenjogúsága felé, amit nélkülözhetetlenül fontosnak tekintek elsősorban elvi, de praktikus okokból is: nem lehet egy közösség felétől megtagadni az egyenlő bánásmódot, amelyre a társadalmi változások folytán egyre nagyobb az igény.

Raj Ferenc a zsinagógában Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Ismerem és respektálom a tradicionalista vallásjogi ellenvetéseket, de ebben a kérdésben radikális vagyok. A magyar közegben ez is elég nehéz, de nem véletlen, hogy már évtizedekkel ezelőtt gondolkozott Scheiber a reformzsidóság némely újításának elfogadtatásán. Ha a magyar zsidók jobban ismernék a reformmozgalmat, sokan találnák meg benne azt a közösséget, amelyet addig hiába kerestek. Amióta elvállaltam, hogy rendszeresen hazajárok a Bét Orim nevű reformgyülekezet rabbijaként, azt látom, hogy nagy konzervatív fordulat zajlott le a neológiában a 60-as évek óta. Ortodoxabbnak akarják mutatni magukat az ortodoxoknál, akik persze így sem fogadják el őket. Úgy képzelem, ha Scheiber igazgató úr ma élne, már avatnának a rabbiképzőben női rabbikat. El fog jönni az idő, ha nem is holnap, amikor majd tényleg sor kerül erre, vagy meleg rabbik avatására, feltéve, hogy lesz majd még akkor neológia.

– A Mazsihisz miért nem fogadja el önöket?

– A Mazsihisz alapszabályában az áll, hogy csak azok a közösségek csatlakozhatnak, amelyek egy kora újkori, az ortodoxia által elfogadott törvénygyűjtemény alapján gyakorolják a hitüket, vagy legalábbis hajlandóak ezt deklarálni, hiszen valójában a hívek kimutathatatlan töredéke éli e törvénygyűjtemény alapján az életét. Egy önmagát ernyőszervezetnek tekintő szövetség alapszabályában furcsán mutat ez a mondat, de a rabbikar egyelőre nem kívánja megváltoztatni. Nekem minden további nélkül megengedik, hogy temetési szertartást vezessek a zsidó temetőben, érdekes is lenne ezt megtagadni tőlem, aki a rabbiképzőn végeztem.

De a testvérközösségünket, a Szim Salomot vezető rabbinőnek, Kelemen Katának még ebből is vannak problémái. Messze vezető probléma ez. Vannak nemzetközi vonatkozásai is, de igazán az a fontos, hogy Magyarországon – és így a magyar zsidóságban is – hiányzik a békés, jóhiszemű egyet nem értés kultúrája. A politikai életet is ez mérgezi meg. Látni a gesztusokból a vitahelyzetekben, hogy amíg valaki beszél, az ellenfele azon töri a fejét, milyen frappáns visszavágással fogja szétzúzni az érveit, nevetségessé tenni őt, esélyt sem hagy rá, hogy egyetlen szót is érdemben megfontoljon abból, amit hall. Pedig a valódi vita lehetővé tenné, hogy az emberek választhassanak a megismert irányzatok közül. Azt, hogy sokféle zsidó vallási irányzat van, én nem valamiféle kívánatos egység hiányaként élem meg. Nekem kifejezetten tetszik a sokszínűség, az élénk vita. Nehezíti viszont a helyzetet, hogy pár éve a magyar állam is megvonta tőlünk az egyházi státuszt.

Raj testvérek kettesben családi archívum

– A bátyja, Raj Tamás, aki neológ rabbi volt, elfogadta a döntését?

– Amíg itthon voltam, mindenben együttműködtünk. A legszebb emlékem Shlomo Carlebach, a csodálatosan éneklő, gitározó hippirabbi magyarországi látogatása, akivel véletlenül találkoztam egy péntek estén, aztán lementünk Tamáshoz Szegedre – ott volt rabbi, amíg az Állami Egyházügyi Hivatal hagyta dolgozni. Együtt szerveztük Carlebach „underground” koncertjeit. Az első ilyen fellépésén, egy budai lakásban Presser Gábor kísérte őt zongorán. Nagyon szoros volt a kapcsolatunk később is, annak ellenére, hogy nem éltünk egy országban.

Én sok tekintetben inkább ragaszkodom a hagyományokhoz, mint ő, de a nemi szerepek kérdésében Tamás sokkal hagyománytisztelőbb volt nálam. Én igyekszem megtalálni az élhető kompromisszumokat, ő ragaszkodott a meggyőződéséhez. Engem elsősorban az angolszász, mindenekelőtt az amerikai kultúra nyűgöz le, őt Közép-Európa vonzotta, és a német volt a fő nyelve. Őt a jiddis bűvölte el, engem az arabisztika és az iranisztika foglalkoztatott. Nem is akart Amerikába jönni még látogatóba sem, hiába kapacitáltam. Egyszer megkérdezte, miért fontos ez nekem annyira. Azt mondtam neki, hogy engem Pesten mindenkinek úgy mutatnak be, hogy a Raj Tamás öccse, itt viszont téged mutatnának úgy be, hogy a Raj Feri bátyja. Tamás segítette a Bét Orimot is, tartottunk együtt bibliaórákat, és ez állítólag azért működött, mert annyira mást láttunk a szöveg minden passzusában. A bibliaakadémiánkat róla neveztük el.

– Mit szólt hozzá, hogy a bátyja 1990-ben SZDSZ-es képviselő lett?

– Benne is, mint oly sokakban, a rendszerváltás idején buzgott a lelkesedés, a jobbítás szándéka, de nem tervezett politikai karriert, csak a kivételes pillanatban akart részt venni.

Bántották, de nem ábrándították ki az antiszemita támadások. Az egyik plakátjára például azt írták, hogy „elég volt a rabiga, nem kell nekünk rabbika”.

Megállta a helyét képviselőként, lelkiismeretesen dolgozott. Az, hogy az SZDSZ-ben politizált, nem segít szélesre nyitni előttem a mai politikusok dolgozószobáinak ajtaját, bár az igazat megvallva sokat találkozom kormánypárti döntéshozókkal, akik kedvesen megígérik, hogy intézkednek a reformzsidók diszkriminatív módon elvett egyházi státuszát illetően, majd rendre nem történik semmi.

De én azért szeretném megérni és hiszem, hogy meg is fogom, a magyar reformzsidóság kettős, állami és belső, zsidó elismertetését. Az utóbbi időben ez a törekvés köti le energiáim javát. De nem öncélúan: Elie Wiesel – én voltam a rabbi a nevelt lánya esküvőjén, magyarul beszélgettünk –, egy helyütt azt mondja, hogy a zsidóság dolga nem az, hogy zsidóbbá, hanem hogy emberibbé tegye a világot.

Raj testvérek fiatalon, baráti társaságban családi archívum

– Iranistaként végzett az ELTE-n, az arabisztika is érdekli: mit gondol a muszlim–zsidó vallási párbeszéd esélyeiről, a közel-keleti békeesélyekről?

– PhD-zni is iranisztikából szerettem volna, de közbeszólt az iszlám forradalom 1979-ben. Nem lett volna elképzelhető ezután, hogy amerikai rabbiként Iránban kutathassak, és ha lehetett volna, akkor sem akartam együttműködni Khomeini zsidókat, bahaiakat és más vallási kisebbségeket is elnyomó, üldöző rezsimjével. Végül magyar zsidó történelemből doktoráltam jóval később, egy évtizeddel a rendszerváltást követően, ide akkor már nyugodtan jöhettem levéltárazni. A vallásközi párbeszédre nagy szükség van. A problémát abban látom, hogy nem ismerjük eléggé egymást, és erős a „mástól”, az idegentől való félelem. Mindannyiunknak, különösen az ábrahámi vallások képviselőinek, zsidóknak, keresztényeknek és muszlimoknak követniük kellene a bibliai parancsolatot: „Az idegent ne szorongass, hisz ti ismeritek az idegen lelkületét, mert idegenek voltatok Egyiptom országában.” (Exodus 23:9)

Fontos, hogy mindig szem előtt tartsuk az időrendben utolsó héber próféta, Malakiás tanítását, amit ő egy kérdésben fogalmazott meg: „Nemde egy (Mennyei) Atyánk van mindannyiunknak, nemde egy Isten teremtett minket?Miért hűtlenkednénk ki-ki testvére ellen,megszentségtelenítve őseink szövetségét?” Hasonló megközelítéssel lehetségesnek tartom a muszlim–zsidó kapcsolatok megjavítását is, és mint született optimista, aki egyike a „remény megszállottjainak”, el tudom képzelni, hogy eljön a nap, amikor béke lesz Izmael és Jákob leszármazottai között. A bosszú a leghelytelenebb válasz, hiszen már a Talmud bölcsei is átértékelték, nem vették szó szerint a „szemet szemért” bibliai kijelentést. Ezért is kell minden magyarázkodás nélkül elítélni azokat az izraeli zsidó terroristákat, akik pár héttel ezelőtt egy másfél éves palesztin kisfiú tűzhalálát okozták. Egyetértek a magyar származású Yáir Lápid izraeli politikussal, aki blogjában azt írta, hogy aki egy palesztin gyermek tűzhalálát okozza, hadat üzen Izrael Állama ellen.