Minden csak áttűnés, átmenet, megfoghatatlan mozdulat. Vágyak suhannak, testek lobognak, mint a fátyol. Azt hiszem, ilyeneket gondol, aki Csurka Eszter festményeit, szobrait nézi.
Volt egy korszaka nem is olyan régen, amikor Frenák Pál táncosainak mozdulatait festette. Ernst múzeumbeli kiállításán Frenákék elő is adták az InTimEtűdöket, amely egy emlékezetes piros kanapé körül zajlott. Épp egy ilyen kanapét találni Csurka Eszter műtermében is, csak éppen barnát. Erre telepszünk beszélgetni, miközben Vilma, a kölyök pumi tüsténkedik a gumicsontjával a lábunk körül.
Szép, világos műterem, déli bevilágítású. Ahogy jöttünk föl, a lépcsőkorláton ugyanazok a vas madárfejmotívumok köszöntek vissza, mint az Iparművészeti Múzeum kerítésén. A Hadik melletti házban vagyunk ugyanis, amelyet Lehner Ödön a bátyjának, a jogász, festő, iparművész és költő Lechner Gyulának tervezett, aki a harmadikon lakott. Ezt a műtermet is ő használta valamikor, igaz, ez csak a raktárrész volt, abból lett átalakítva műteremlakássá.
Előttünk egy pár csókolózik Eszter egyik legújabb vásznán, amelyet felállítottunk a festőállványra a fotó kedvéért. Még nincs kész, de az alakok kivehetők és az is, hogy a képen a pasival történik valami bizonytalanság. A nő fix. De Eszter nem akar segíteni az értelmezésben, csak mosolyog. Címet se ad soha a képeinek. Némely látványán az emberi testek vonják maguk után saját elmosódott mozdulatukat. Máskor fátylak lebegése fokozza a figura mozdulatát. Eszünkbe jut a szamothrakéi Niké vagy Isadora Duncan tánca. Utóbbit idézte Eszter azon a festményén, amelyet a most zárult Csontváry-kiállításra adott be, ahol kortárs képzőművészek Csontváry-reakcióit is bemutatták.
