A fentieknek megfelelő előítélettel vettem kezembe a debreceni egyetem docensének a könyvét, mely azonban ennek az előítéletnek a legkevésbé sem felel meg. Püski Levente hatalmas anyagot feldolgozva, a legszigorúbb történészi objektivitással vezeti el az olvasót a Schmidtével ellentétes konklúzióig: a Horthy-korszakban Magyarországot uraló hatalom nem volt legitim, és ezt a korszakot senki nem tekintheti elődjének, akinek jelentenek valamit a parlamentáris demokrácia normái.
Az 1919-es választási törvénnyel egy „demokratikusnak tekinthető választási rendszer kezdett kiformálódni Magyarországon”, csupán Horthy Nemzeti Hadserege és a helyi közigazgatás tette lehetetlenné, hogy a „baloldali pártok” reális feltételekkel részt vegyenek az ezen törvény szerint megtartott egyetlen választáson. És ezt a lehetetlenséget rögzítette azután az eleve illegitim, példátlan módon kormányrendelettel megalkotott Bethlen István-féle választási törvény, mely leszakította Magyarországot a demokratizálódó Európáról. A mandátumok 80 százalékát az Európában már sehol sem alkalmazott nyílt szavazással lehetett elnyerni, s a választásra jogosultak aránya az Európában átlagos arány kb. felére, 29 százalékra esett vissza. A városaik titkos szavazata feleannyit ért, mint a kiszolgáltatottan és nyíltan szavazó vidékieké. A kormánypárti mandátumok túlnyomó részét nyílt körzetekben „nyerték el”, s 1922-ben a Horthy–Bethlen-tábor 38 százalékos szavazataránnyal szerzett mozdíthatatlan, bebetonozott többséget.
Az általános titkos választójogot 1939-ben a választójogosultak alacsony aránya mellett vezették be, akkor, amikor a háború előszele, majd valósága, a cenzúra, a rendeleti kormányzás, s az ellenzéki és a kormánypárti oldalt egyaránt egyre erősebben domináló szélsőjobboldal egyébként is a diktatórikus működésmód felé nyomta a rendszert; a parlamentet elárasztották a senki által meg nem választott, a visszatért területekről behívott képviselők, a kormányzó pedig már szinte korlátozás nélkül be is zárhatta a parlamentet, s ezt azután meg is tette.
A fékek és ellensúlyok rendszerét Bethlen és követői szisztematikusan gyengítették. A parlamenti többség döntött, és természetesen részrehajlóan döntött a választási visszaélések ügyében, mentelmi és hasonló ügyekben, s értelmezte a házszabályt, ahogy éppen az érdeke diktálta.
A képviselők között egyre nagyobb arányban voltak jelen a végrehajtó hatalom funkcionáriusai. Az egész korszakban téma volt, hogy milyen sok képviselő milyen pofátlanul használja fel ügyvédként, üzletemberként haszonszerzésre parlamenti pozícióját, miközben képviselői kötelezettségeit meglehetős „lazasággal” látja el. A jövedelemhalmozást és a korrupt előnyszerzést korlátozó összeférhetetlenségi törvényt ügyesen elszabotálták a képviselők, akik a kezdeti inflációs éveket és a gazdasági világválság éveit leszámítva Európa legbőkezűbben honorált honatyái közé tartoztak. „A közbeszédben szinte általánosan elfogadott tényként kezelték a bethleni politikusgarnitúra korruptságát.”
Aprólékosan végigkövethetjük azt a folyamatot, ahogy a kormány, az állami bürokrácia maga alá gyűrte a törvényhozást, ellenőrző szerepét eljelentéktelenítette, kezdeményezési lehetőségeit felszámolta. A házszabály módosításaival, az ülések ritkításával, a beszédidő csökkentésével Bethlen és utódai következetesen arra törekedtek, hogy a parlament minél kevesebb vizet zavarjon.
A házelnöknek is az volt a dolga, hogy a nemkívánatos indítványok, interpellációk elfektetésével, a tárgyalóképesség, döntésképesség megállapításának, a szavaztatásnak a manipulálásával a törvényességgel szemben a hatalom érdekeit érvényesítse.
Az összefoglaló zárófejezetben Püski megállapítja, hogy: „a bethleni berendezkedés nem tekinthető parlamentáris demokráciának, vagy diktatúrának, hanem valahol a kettő között helyezkedik el”, s a „diktatúraközeliség” lehetősége „benne rejlett a rendszerben, ami azután később, a korszak második felében meg is valósult”. A Horthy–Bethlen-féle „konzervativizmussal” szemben pedig egyetlen „posszibilis alternatíva fogalmazódott meg, a baloldal városi erőié. A szociáldemokrata párt, valamint a különféle liberális-demokrata szerveződések nyíltan és egyértelműen a demokrácia platformjáról helyezkedtek szembe a kormánypolitikával”.
Megállapíthatjuk, hogy ennek a könyvnek a megrendelésével sok év után Kövér László is tett végre valamit a magyar demokráciáért és a magyar igazságért.
Püski Levente: A Horthy-korszak parlamentje. Országgyűlés Hivatala, 2015. 512 oldal, 4680 forint
